Bemutathatnánk Köböl Anitát sokféleképpen. Mondhatnánk rá, hogy szépségverseny-győztes, hogy műszaki manager, hogy műsorvezető. Most mégis teljesen más címke kezdi meghatározni őt: egyedülálló anya. Nem szeretné, ha ez rajta ragadna, ugyanakkor felvállalja a helyzetét, mert azt vallja, hogy tabusítani sokkal rosszabb – és hát miért is tenne ilyet; messze nem ő az egyetlen, aki így is vállalta most nyolc hónapos gyermekét.
„Sajnos ebben az országban óriási támadást fogsz kapni a döntésed miatt. Gondold át, hogy kiteszed-e magad ennek a várandósság alatt!” – ezt tanácsolta neked egy kommentelő, amikor a vlogodban elmondtad, hogy egyedülállóként várod az első babádat. Igaza lett?
Sokkal több biztatást kaptam, mint negatív kommentet, a nagy igazságosztókkal pedig nem szoktam foglalkozni. Azt hiszem, ők saját frusztrációjukat vezetik le, amikor másokat leszólnak. Persze hallottam vissza dolgokat, ha nem is a neten. Például hogy csonka család leszünk. Annyira utálom ezt a kifejezést! Ha lehetne, kitörölném a lexikonból. A mi családunk nem szakadt meg nálam, hanem ebbe érkezett Léna, és épp hogy vele bővült. Keresztszülők, nagyszülők, nagyon sok ember van körülöttünk.
Akkor ha úgy vesszük, Léna kimondottan nagycsaládos gyerek.
Pontosan. Még pocakban volt, amikor azon gondolkodtam, miért esik mindenki annyira kétségbe, mondván, a gyerek majd nem lát apaképet, férfiképet… Apukám felhorkant ennek hallatán, mondván, hogyne látna, hát itt van ő is, meg a testvérem is… Hál’ istennek nagy szeretet veszi körül őt, és azt hiszem, ennek köszönhető, hogy mindig mosolyog, nagyon barátságos baba. Ez nagyon megnyugtató nekem, de őszintén szólva én kezdettől tudtam, hogy jó helyre érkezik.
És ha csak titeket, kettőtöket nézünk? Családnak érzed magatokat?
Persze, bár a mai napig gyakorlom kimondani magamra, hogy ’anya’. Ránézek Lénára, aztán magamra a tükörben, és próbálom tudatosítani: úristen, anya vagyok. Különleges érzés. És igen, mi így vagyunk egy család.
A babák valójában meglepően jól alkalmazkodnak. Valahogy azt veszik adottnak, amibe érkeznek, hiszen fogalmuk sincs, a társadalom szerint mi volna a „szabályos”.
Pontosan. Lénának szerintem nem hiányzik semmi, hiszen nem is tudja, minek „kéne” hiányoznia. Egyszer, ha nagyobb lesz, biztos felvetődik majd benne számtalan kérdés, és már van pár forgatókönyv a fejemben, hogy hogyan tudom neki gyereknyelven előadni ezt. De nem lehet tudni, mit hoz a jövő, éppen milyen élethelyzetben leszünk, hiszen akár az is megtörténhet, hogy lesz egy társ mellettem, aki az apaszerepet is tökéletesen betölti. Persze szeretnék majd beszélgetni vele erről, fontosnak érzem, hogy tudja, hogyan indult a közös utunk. De még fontosabb, hogy ezt tőlem tudja meg, és ne a neten találkozzon vélt-valós információkkal. Ez igazán csak ránk tartozik, ezért nem is mondok semmit arról a férfiről, aki elhagyott, már így is rengeteg valótlanságot hordott össze rólam a bulvár, amit egyszerűen képtelenség kontrollálni. Most inkább azon vagyok minden erőmmel, hogy a lehető legszebb és legteljesebb életet biztosítsam Lénának, és ha ránézek, úgy érzem, ez sikerül is. De ha már szóba került az apa… ez a másik szó, amit jelenleg nem szívesen használok ebben a kontextusban. Merthogy ez azt a férfit jelöli elvileg, akivel korábban egy párt alkottunk, de szerintem egy férfi nem attól válik apává, hogy gyereket csinál – már elnézést a vulgáris kifejezésért. Értékrendtől, személyiségtől és attól a szeretettől válhat azzá, amit egy kisbaba iránt érezni képes, meg attól, ahogy bánik vele – és itt még az sem számít, hogy biológiailag egyébként apja-e.
Ide kapcsolódik talán a „reklamált” apakép is, hiszen ezek szerint vannak olyan ’apaképek’, amit az ember inkább nem szeretne továbbadni a gyerekének…
Biztos most a fejükhöz kapnak néhányan, hogy hogy lehet ebbe belenyugodni, de ki merem mondani: nem mindenki való szülőnek. Látjuk, hogy sokan hogy bánnak a gyerekeikkel, milyen módszereik vannak, milyen értékrendet mutatnak… Láttam egy férfit, aki a játszótéren belerúgott a földön fekvő gyerekébe, mert az, úgymond, hisztizett. Lehet, hogy csak jelzésértékűen, de akkor is, ilyet nem csinálunk. Persze ez nők esetében is igaz: bizonyára nem mindenkinek jó az, ha anyává válik, csak társadalmi szinten tabu beszélni erről. Én úgy gondolom, attól még, hogy valaki apa nélkül nő fel, lehet tökéletes élete. Bár talán nem az én lányom lesz az, hiszen azért nem szeretnék véglegesen egyedüllétre berendezkedni.
Nehéz elképzelni, hogy kéne… még csak harminchat éves vagy.
Nekem is, bár azt sem tudtam volna elképzelni azelőtt, hogy ilyen helyzetbe keveredek. Mindenesetre bárhogy alakul, szeretném, ha Léna mindenre nyitottan tudná szemlélni a világot. Ha nem lenne benne harag, és semmiképp nem érezné úgy, hogy bármennyire is ő tehetne arról, hogy így lett.
Hogy ki tehet róla, az összetett kérdés, és nem is hiszem, hogy a külvilágra tartozik. Ugyanakkor úgy látom, sokan szeretik feszegetni…
Persze, én is megkaptam, hogy „pedig szép vagy, okos vagy, mi lehetett a gond…” meg „hogy lehettél ilyen naiv”… volt, amikor szinte azt éreztem, én vagyok a hibás azért, hogy elhagytak várandósan. Pedig sok mindenkivel megtörténik, azóta számos nő írt nekem. És azért lássuk be, szeplőtelen fogantatás nincs. Két felnőtt ember – attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatban élnek – együtt fel tudja mérni, hogy annak milyen következményei lehetnek. Az én felfogásomban az egyik legnagyobb ajándék egy nőtől a férfinak, ha gyereket szül neki, úgyhogy számomra érthetetlen, mi okoz valakiben olyan mértékű félelmet, hogy ennyire elutasítsa ezt. Ő vajon mit hozhat a saját múltjából, ha a szülővé válás ekkora félelmet kelt benne? Persze lehet, hogy nincs is szó félelemről, csupán az egó működik ilyenkor; az zavarhatja az illetőt, hogy nem ő döntött. Pedig attól, hogy ketten esetleg nem jól működnek együtt párként, külön-külön még lehetnek nagyon jó szülői egy gyereknek.
Köböl Anita (Fotó: Birton Szabolcs)
Neked mikor a legjobb szülőnek lenni?
A reggeli ébredéskor, ahogy rám mosolyog, mikor meglát. Vagy mikor elalszik a karomban, és megszáll minket valami hatalmas béke. Órákig el tudnám nézegetni. És amikor felfedezi a világot, valami újdonsággal találkozik, visszanéz rám, nevet… amikor sírásra görbül a szája… annyira cuki! Igazából minden. Magamról sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent hoz ki belőlem az anyaság. De ez elsősorban Léna érdeme, csodálatos gyerek.
Hogy anya vagy, az abból is látszik, hogy ami történt, szinte csak a lányod szemszögéből szemléled. Holott nyilván van egy külön történeted ezzel…
Már eltelt másfél év. Az eleje nagyon nehéz volt, hiszen ez egy sokkhatás egy nőnek, ami ráadásul felfokozott érzelmi állapotban éri. Biztos vagyok benne, hogy még nem is dolgoztam fel, annyira arra koncentráltam, hogy megteremtsek magamnak valamiféle lelki stabilitást a születendő babám érdekében. Hogy még véletlenül se érzékeljen semmit az én fájdalmamból. Úgyhogy valószínűleg az engem érintő résszel még kell majd foglalkoznom…
Nehéz lehet úgy szeretni valakit, hogy közben látsz benne másvalakit, aki nem jó érzéseket kelt.
Léna egy független személy. Ő a kisbabám, a vérem, a legnagyobb boldogságom! Óriási hiba lenne a részemről, ha attól tenném függővé a szeretését, hogy mástól is vannak vonásai. Szépen fejlődik, a száz százalékot belőlünk kapja, ez a család formálja őt. Persze, látok benne bizonyos vonásokat, de ettől el tudok vonatkoztatni, és ahogy múlik az idő, úgy képzelem, egyre kisebb jelentőséggel bírnak majd. Igyekszem védőburkot kialakítani magunk köré, ami jó, bár tartok tőle, hogy minél magabiztosabb, önállóbb leszek, annál nehezebb lesz erre bárkinek rácsatlakozni. Olyan férfit kell választanom, aki szintén kerek egész, és nem retten meg attól, hogy egy erős nő legyen mellette.
Munka, háztartás, közösségi élet… annyi minden van, amit egy gyerek mellett még meg kell oldani… egyedülállóként ez hatványozott kihívás lehet. Volt már mélypontod a hét hónap alatt?
Mostanság éreztem néha azt, hogy elfáradtam. A múlt éjjel óránként keltett a lányom, reggelre készen voltak az idegeim a kialvatlanságtól. Imádom a kislányomat, a vele töltött időt, de van az a pont, amikor mindenből elég. Ezzel valószínűleg a párkapcsolatban élők is így vannak, talán annyival könnyebb a dolguk, hogy segítséget várhatnak a párjuktól anélkül, hogy úgy éreznék, szívességet kérnek.
Én olyan vagyok, aki maga szeretne mindent megcsinálni, hiszen így vállaltam. De ha egyedül vagy, akkor muszáj rávenni magad, hogy kiszervezz feladatokat.
Úgyhogy kértem három óra felügyeletet a szüleimtől, mert muszáj kitakarítanom, és felkészülnöm két online rendezvényre, ahol műsorvezető leszek. Először lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy másra bízom a lányom, de tudom, hogy ha túlterhelem magam, azt ő is megsínyli. És persze nem azért kérem, hogy lábat lógassak, pedig szívesen megtenném. Aztán… nem szeretem magányosan tölteni az estéket, mert olyankor rám telepszik a csend, és jönnek rossz gondolatok: úristen, csak legyen minden rendben! Nehogy Léna kétségbeesett zokogásban törjön ki, amit nem tudok kezelni. Mit kell tennem, kihez forduljak… csak magadra, a saját energiádra, türelmedre számíthatsz, és nem biztos, hogy minden helyzetre van megoldókulcsod. Ez a nyomasztó magány az, amit fejben kezelni kell tudni.
Hamar kezdtél újra dolgozni…
Fontos, különben begolyóznék a négy fal között. De a munka azért is számít, mert ért az a vád, hogy szándékosan estem teherbe. Emiatt semmilyen követelésem nincs a másik fél felé, nekem ez becsületbeli ügy. Ez nem jelenti azt, hogy Lénától szándékosan elhatárolom az érintett férfit (aki egyébként civil, és sosem szerepelt velem a médiában), ha akarna segíteni, megtehetné. Szóval muszáj is, hogy dolgozzak. Ennek vannak anyagi okai, másrészt számomra a munka az önkifejezésem egyik módja is, hiszen szeretem, amit csinálok.
Egyedülálló anya: átmeneti állapotnak tekinted, nem akarod, hogy rád égjen ez a szerep, ugyanakkor kicsit úgy is felvállalod, mint „ügyet”. Miért?
Mert látom, hányan vannak hasonló helyzetben. Én sosem titkoltam, hogy ez történt velem, sőt, a videócsatornámon is sokat foglalkozom a témával, főként azért, hogy hangot adjak ezeknek a nőknek, és hogy mint egy közösség tagjai, segíteni tudjunk egymásnak. Máshonnan erre nem nagyon számíthatunk, még olyan szervezetektől sem feltétlen, amelyek elvileg ezért jöttek létre. De mondok egy gyakorlatias példát: az egyedülálló szülők családi pótléka egy gyereknél – ami amúgy sem hatalmas összeg – csupán ezerötszáz forinttal magasabb, mint a pároké. Azt hiszem, ez elég nevetséges. De valóban, szívesen elhagynám egyszer ezt az állapotot, hiszen továbbra is hiszek a kapcsolatokban annak ellenére, hogy nem ez volt az egyetlen negatív tapasztalatom.
Korábban a FEM3-on illetve a TV2-n láthattunk téged. Voltál az Itthon.hu, az EgészségMánia, a Ripost és a Red carpet műsorvezetője. Vágysz még a képernyőre?
Nekem a műsorvezetés „szerelemmunka”, és persze fontos volna a biztonság, állandóság miatt is. De közben minden megváltozott: sokan sokfélét csinálunk, én például kitanultam a szertartásvezetői szakmát, és céges rendezvényeken is vállalok szerepet. Lehet, hogy el kell telnie még pár évnek, míg megtalál egy olyan feladat, ami igazán nekem való. Hogy ne csak a lányom mellett érezzem, hogy szükség van rám.
Ez is család!
Mostanában annyian akarják megmondani, hogy kikből nem lehet család. Számunkra, az nlc-nél az a legfontosabb, hogy megmutassuk, mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, van gyerekünk vagy nincs, vérségi kapcsolat köt össze minket vagy sem. A fő az, hogy otthon legyünk valahol a világban. Egyszerű, hogy kik alkotnak családot. Azok, akik annak érzik magukat, és akik tesznek érte. Erről szól az Ez is család. Egy éven át az nlc-n!
