Világszerte nagyon sok fiatal felnőtt él még a szülőkkel. Rengeteg oka lehet annak, amiért valaki nem hagyja el a családi fészket, vagy idővel visszatér oda, és messze nemcsak arról van szó, hogy vannak, akik örökre gyerekek szeretnének maradni, számukra nincs tökéletesebb megoldás a mamahotelnél. Sokszor a kényszer szüli a kései leválást, és a koronavírus-járvány csak ráerősített erre a jelenségre.
Feljelentette az anyját egy 30 éves férfi, miután ki lett rúgva otthonról, beperelték a fiukat, mert nem hajlandó elköltözni a mamahotelből – két hír az elmúlt évekből, amelyek lehet, hogy a címük alapján sokakat megmosolyogtatnak, vagy csak szimplán felszalad a szemöldökük tőle, de valójában – ha kicsit abszurd módon is – egy nagyon fontos jelenségre hívják fel a figyelmet, mégpedig arra, hogy sok olyan felnőtt van, akik azután sem hagyják el a szülői házat, hogy végeztek a tanulmányaikkal, és már önálló keresetük van.
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) közlése szerint 2019-ben a 18–34 évesek 62 százaléka lakott együtt a szüleivel hazánkban, 12 százalékponttal többen, mint 2005-ben, az Eurostat adatai szerint pedig Magyarországon ebben az évben átlagosan 27,2 évesen költöztek el a fiatalok otthonról, ez 2020-ban már 27,4 év volt. Ha nemekre lebontva nézzük a számokat, kicsit más adatok jönnek ki, és igen, a férfiak valóban később repülnek ki a családi fészekből, mint a nők, a KSH szerint míg a 25–34 éves férfiak csaknem fele, a nők közel egyharmada nem hagyta még el a szülői fészket 2019-ben. Tegyük hozzá, a nemek arányában azért történnek változások, a korábban már említett növekedést elsősorban a korosztályba tartozó nők arányának növekedése okozta, ugyanis 2019-ben 57 százalékuk élt a szülői házban, szemben a 2005. évi 42 százalékkal, írják.
És még sokan mások
Az, hogy a felnőttek közül sokan még szüleikkel élnek, nem hungarikum, egy nemzetközi jelenségről van szó. „Japánban több mint hárommillió 35–44 év közötti szingli él együtt a szüleivel. Hongkongban, ingatlanárak szempontjából a világ egyik legdrágább szegletében a 15–34 évesek majdnem fele élt otthon 2015-ben. Szingapúrban csaknem az összes még nem házas (97 százalék), Ausztráliában pedig három 35 év alatti fiatalból egy szintén még a mamahotel lakója. Magyarország inkább a nyugati trendeket követi ebből a szempontból” – nyilatkozta az nlc-nek Nemes Orsolya generációkutató.
Ha a viszonylag friss uniós adatokat nézzük, 2020-ban a szülői házat elhagyó fiatalok átlagéletkora 26,4 év volt. Az EU országai közül egyébként tavaly Svédországban volt legalacsonyabb a szülői házat elhagyó fiatalok átlagéletkora (17,5 év), Horvátországban pedig a legmagasabb (32,4 év). Svédország egyébként más szempontból is „kilóg a sorból” : míg Magyarországhoz hasonlóan a legtöbb uniós országban a fiatal nők korábban hagyták el a szülői házat, mint a fiatal férfiak, náluk a férfiak valamivel fiatalabb korban hagyták el a családot, mint a nők, igaz, náluk is csak 0,1 év a különbség.
Otthon ragadt fiatal felnőttek aránya Magyarországon – Forrás: KSH, Eurostat (Fotó: nlc illusztráció)
Világszerte egyébként rengeteg kifejezéssel találkozni a jelenség kapcsán, Olaszországban például bamboccioni a neve azoknak a fiataloknak, akik még otthon élnek, és már 2010-ben arról szóltak a hírek, hogy egyre gyakrabban fordulnak bírósághoz az olasz szülők nagykorú gyermekeiknek a családi fészekből való eltávolítására. De a sort tovább lehetne folytatni, az Egyesült Államokban twixtereknek hívják azon fiatal felnőtteket, akik bizonyos értelemben csapdába estek a serdülőkor és a felnőttkor között, a társadalomtudományokkal foglalkozóknak pedig biztosan nem ismeretlen a posztadoleszcens szó.
Ezt a fogalmat Kenneth Keniston szociálpszichológus vezette be. „Szerinte a modern társadalmakban megfigyelhető, hogy a szexuális érettség és a szociális értelemben vett felnőtté válás, illetve a munkavállalás időpontja fokozatosan elkülönül egymástól. Ebből adódóan kialakul egy olyan életszakasz, melyben a felnőtté válás dimenziói fokozatosan, egymáshoz képest részben elcsúszva jelentkeznek” – írja Vaskovics László szociológus. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Nemes Orsolya is.
A mai modern korban felnőtté válás mérföldkövei – aminek elemei többek között része az anyagi függetlenség és az elköltözés otthonról – szétcsúsztak, tovább tartanak és nem feltétlenül esnek egybe mindenkinél.
Néhány évvel ezelőtt készült is egy magyar tanulmány a témában, és a megkérdezett egyetemisták közül nagyon sokan mondták azt, hogy nem érzik magukat teljesen felnőttnek, magukat inkább fiatalként határoznák meg. És hogy mennyien érezték magukat komfortosan? Nagyobb részt, 70 százalékban zavarta őket, hogy nem voltak teljesen függetlenek, a függetlenségnek persze több dimenziója van, lehet valaki független fiatal például lakhatási értelemben, vagyis amikor már nem él közös fedél alatt a szüleivel, és anyagi szempontból is, vagyis ha már nincs szüksége szülei támogatására, el tudja tartani magát.
Sose növünk fel?
Mindkettő nagyon fontos szempont az egyik, és nagyon nyomós oka annak, hogy a fiatalok később kezdenek teljesen önálló életet, azok bizony a piszkos anyagiak. „A fiatalok manapság általában négy okból maradnak a mamahotelben: vannak a kényelmesek, a felbomlott kapcsolat után hazatérő gyerekek, akik maguk is szülők, illetve a háromgenerációs családokban élők. Negyedikként azonban az utóbbi évtizedben megjelent a kényszerhelyzetből otthon maradó fiatalok csoportja. E jelentékeny csoport tagjai nem azért maradnak sokáig otthon, mert nem akarnak felnőni, hanem egyszerűen, mert mert nincs rá lehetőségük, anyagilag nem engedhetik meg maguknak az önálló életet. Egy másik gyakori ok, hogy nem szeretnék magukat húsz-harminc évre hitellel lekötni azok után, hogy a gazdasági válság következtében szüleik vagy szó szerint csúnyán ráfizettek, vagy pedig a fejük fölül vitte el a bank a lakást” – sorolta az okokat Nemes Orsolya.
Ezek sajnálatos, de elfogadható indokok, mégis azoknak, akik később hagyják el a szülői házat, számos előítélettel kell megküzdeniük, és ahogy általában az előítéletekkel lenni szokott, nem feltétlenül állják meg a helyüket. „Itthon legtöbbször a lusta, tutyimutyi és önállótlan jelzőket szokták megkapni, de sokszor ezek teljesen alaptalanok. Az, hogy ki mikor költözik el otthonról, nemcsak kortól és szándéktól, hanem anyagi helyzettől és az ingatlanárak alakulásától is függ. Ráadásul nagy szerepe lehet benne az adott régió kultúrájának is. Az arab világban például, ahol a családi kötelékeket nagy becsben tartják, sokszor tovább maradnak otthon a fiatal felnőttek a szüleikkel, Kínában pedig gyakoriak a többgenerációs háztartások, mivel a hagyományoknak megfelelően a felnőtt gyerekek addig maradnak a szülői házban, amíg meg nem házasodnak.”
Ugyanerre a kulturális háttérre hívja fel a figyelmet egy cikkében Jeffrey Arnett, a Clark Egyetem pszichológia karának egyik munkatársa, akinek fő kutatási területe a kezdődő felnőttkor. „A világ nagy részén ma is jellemző, hogy a fiatal felnőttek legalább a 20-as éveik végéig otthon maradnak. Azokban az országokban, ahol a kollektivizmust nagyobbra értékelik, mint az individualizmust – például Olaszország, Japán és Mexikó –, a szülők többnyire azt részesítik előnyben, ha gyermekeik otthon maradnak a házasságkötésig. Sőt, még a házasságkötés után is gyakori, hogy a fiatal férj inkább a szülei háztartásába hozza a feleségét, mintsem hogy elköltözzön. A modern nyugdíjrendszer bevezetéséig az idősödő szülők rendkívül kiszolgáltatottak voltak, és szükségük volt arra, hogy felnőtt gyermekeik és menyeik gondoskodjanak róluk későbbi éveikben. Ez a hagyomány számos országban, köztük a világ két legnépesebb országában, Indiában és Kínában is fennmaradt” – írja.
Rengeteg oka lehet annak, amiért valaki nem hagyja el a családi fészket (Fotó: Getty Images)
Természetesen Magyarországon is előfordul még, hogy a felnőttek partnereikkel, illetve gyermekeikkel együtt a szülőkkel élnek, bár már nem annyira jellemző, mint korábban. „A többgenerációs háztartások az ipari forradalom után kezdtek el fokozatosan kisebbségbe kerülni, hiszen ekkor sokan nem csak a termőföldtől, hanem a szülőföldtől is elszakadtak és beköltöztek a városokba dolgozni” – nyilatkozta a generációszakértő. Természetesen ma is sokan élnek többgenerációs háztartásokban, ehhez persze jól jön egy olyan ingatlan, ahol viszonylag szeparáltan tudnak élni a szülők és a gyerekek.
A többgenerációs együttélésnek pedig ugyanúgy megvannak az előnyei, mint a hátrányai. „Manapság meglehetősen individualista világban élünk, így a különböző életszakaszok, életstílusok és élethelyzetek tudnak súrlódást eredményezni. Ha egyedülállókról beszélünk, a fiatalok szempontjából a leválás és önállósodás sokszor lassabban történik meg (vagy meg sem történik), ha az ember nem költözik el otthonról, akár a párkeresésre is hatása lehet. A szülők szempontjából pedig ez egy megnövekedett anyagi terhet is jelenthet, sőt, a családi életciklusnak egy fontos szakasza, amikor a gyerekek kirepülnek a családi fészekből, hiszen sok szülő ilyenkor újra felfedezi önmagát és a párját” – nyilatkozta Nemes Orsolya, aki természetesen pozitívumokról is mesélt. „Megoszlik a ház körüli munka, mindig van kivel beszélgetni és ha mondjuk már unokák is vannak, sokat tudnak segíteni a nagyszülők, illetve nekik is jó lehet sok időt tölteni az unokával. Egyébként kutatások bizonyítják, hogy Észak-Európában, ahol többet segítenek be a nagyszülők (vagy több segítséget kapnak a szülők), ott nem meglepő módon több gyerek is születik.”
De visszatérve az előítéletekhez, számos, a témában született internetes beszélgetésben felmerült az, hogy ha a mamahotel és a papabank nem két jolly jokerként használható kifejezés, mert ezek kicsit azt az érzetet keltik, hogy minden fiatal felnőtt, aki még otthon lakik, élősködik a szülein, miközben ez nem feltétlenül igaz, igenis vannak, akik ahogyan csak tudják, támogatják őket, de az valóban probléma, ha valaki belekényelmesedik ebbe az életbe, és továbbra is elvárja, hogy szülei ugyanúgy gondoskodjanak róla, mint gyerekkorában, ahelyett, hogy önállósodna, vagy ha otthon is marad, egyre inkább ő próbálna meg gondoskodni a szüleiről.
Az utóbbi években valóban nagyon sok szó esett az ún. Pán Péter-szindrómáról, ami hivatalosan nem mentális zavar, viszont magát a kifejezést még a pszichológusok is szokták használni, sőt, pont egy pszichológusnak, pontosabban Dr. Dan Kiley 1983-ban megjelent könyvének köszönhetően került be a köztudatba. A Mindset Pszichológia cikke szerint a modern kori Pán Péterek általában olyan családok gyerekei közül kerülnek ki, ahol a nagy anyagi biztonság, a fiatalok hamar beleszoknak a kényelembe, és alakulnak ki azok a készségek, amik később segítenék a nehézségekkel való megküzdés. És ez nem feltétlenül csak az ő hibájuk.
„A túlféltő szülők arra tanítják a gyereket, hogy az élet csak jó dolgokból áll. A nehézségeket elrejtik előle, vagy megoldják helyette. Pedig a nevelésnek fontos része, hogy megmutassuk a gyerekeknek: vannak helyzetek, amik kudarccal végződnek, és ezekkel meg kell küzdeni, illetve meg kell tanulni feldolgozni a veszteségeket. Egy érett, felnőtt személyiség ezzel meg tud birkózni, de ez tanulás eredménye. Ha a tanulási folyamat kimarad, mert a szülők aggódnak, hogy a gyereket fájdalom vagy csalódás éri, akkor egyetlen stratégia marad: nem felnőni, és a gondokat a felnőttekre hagyni” – nyilatkozta Sütő Magdolna pszichológus. Hozzátette, a környezet számára az lehet intő jel, ha egy féltve óvott és mindenben támogatott személy ígéreteit sohasem követi valós teljesítmény, és felhívta a figyelmet arra is, nem véletlenül tűnik úgy, hogy a Pán Péter-szindróma egyre gyakoribb problémává vált, ő úgy látja, hogy míg korábban minden gyerek felnőtt akart lenni, hogy megszabaduljon a kötöttségektől, most, a határtalan lehetőségek korában a korlátok akár biztonságot is jelenthetnek egy éretlenebb személyiségű fiatal számára.
A bumeráng generáció
Szót kell említeni azokról is, akik ugyan egyszer már elhagyták a szülői házat, de később valamilyen okból, például egy válás után visszatérnek, mint egy bumeráng. „Általában akik visszaköltöznek, kényszerből teszik ezt. Lehet, hogy véget ért egy komoly kapcsolatuk, vagy elvesztették a munkájukat. Nagyon más helyzet, hiszen ha az ember anyagilag és lakhatási szinten is önállósodik, rengeteg tapasztalatot szerez arról, hogy milyen az önálló élet, legyen szó számlák befizetéséről, a pénz beosztásáról, a háztartás vezetéséről, vagy akár arról, ahogy akkor és azt csinálok, amikor csak szeretnék és senki nem néz rám szúrós szemmel, ha hajnali háromkor ténfergek haza egy jó kis buliból” – nyilatkozta Nemes Orsolya.
Mint az életünk olyan sok területén, a koronavírus-járvány abban is éreztette hatását, hogy mennyien éltek többgenerációs háztartásban, bár itt nyilván nemcsak arról volt szó, hogy sokan biztosabbnak látták, ha nem egy világjárvány közepén hagyják el a családi fészket, hanem annak is, hogy sokak számára jobb megoldásnak tűnt, ha visszaköltöznek a szülőkhöz. Az Egyesült Államokban a szüleik otthonában élő fiatal felnőttek aránya 2020 januárjában 42 százalék volt, és ez az arány júniusra 49 százalékra ugrott, igaz, októberre 43 százalékra esett vissza. De az Európai Unióban is tapasztalható volt hasonló növekedés, az Eurostat adatai szerint 2010 és 2020 között ugyan csökkent azon fiatalok életkora, amikor elhagyják a szülői háztartást, az uniós tagállamok többségében (pontosan 18 országban) a 2019 és 2020 közötti egyéves időszakban a fiatalok körében emelkedett a szülői házból való kilépés életkora.
És mi a helyzet Magyarországgal? Nyilván mi sem vagyunk kivételek, egy lakásbérléssel foglalkozó oldal elemzése szerint a koronavírus-járvány miatt sok fiatal ragadt a mamahotelben, míg a járvány kitörése előtt a bérlők több mint fele 25 év alatti volt, arányuk 2021-re 35 százalékra csökkent, és ugyan sok fiatal számára megoldást jelenthet az, ha másokkal költözik össze, a pandémia alatt csökkent a lakótársakkal közösen ingatlant bérlő fiatalok aránya is: amíg 2019-ben 66 százalékuk volt 18-25 közötti, 2021-re 51 százalékra csökkent az arányuk.
