Nekik találkozni kellett

“Nekünk találkozni kellett” – énekelték évtizedeken át, mindig kirobbanó sikerrel. Híres daluk szövegét egyenesen nekik írta G. Dénes György, Zsüti, aki szintén nemrég távozott közülünk. Velük egy nagy és fényes korszak zárul le, amely ott maradt, valahol messze, a mi XX. századunkban. Kevesen tudják ma már, hogy a háború utáni években mi is volt az Emke? A könnyűzene fellegvára, az ország központja, olyan koncertkávéház, amilyen azóta sincs. Ott muzsikált a tangóharmonika-király, a Tabányi Mihály és zenekara, a műsorban pedig a kor leghíresebb művészei léptek fel: Honthy Hanna, Németh Marika, Lantos Oliver, Alfonzó. Ott csinált karriert egy fiatal, ragyogóan szép énekesnő, Záray Márta. Bolondultak érte a férfiak. Sokan versenyeztek a kegyeiért, de csak egynek sikerült elnyerni a szívét és a kezét: Vámosi Jánosnak. Az Emkében találkoztak össze, és ott lettek társak egy életre.

“Úgy koppan az eső…”

Ez a sláger is nagy szám volt az ötvenes években – és az akkor még szólózó Záray gyakran énekelte. Szerencsés csillagzat alatt született. Bár abban az időben az emberek ki voltak éhezve az érzelmes melódiákra, mégsem sikerült mindenkinek kitörni az ismeretlenségből, és meghódítani a zeneileg igényes pesti közönséget. Kellett hozzá egy olyan elismert nagyság segítsége, mint Tabányi Mihály, aki a kezdőben felfedezte a tehetséget, és sztárt faragott belőle. Vitte magával koncertezni vidékre, szerepelni a rádióba, lemezfelvételt is készített vele. Tőle kérdeztem, hogy mi fogta meg abban a tatabányai bányászlányban, aki vidékről felkerült a fővárosba, és egyből bejutott a pezsgő könnyűzenei élet kellős közepébe?

– Az akaratereje és a muzikalitása. Fantasztikusan muzikális volt. Nem volt nagy hangja, de szépen és rendkívül tisztán énekelt, ami elmondható Vámosi Jancsiról is, akinek a szövegkiejtése szinte máig egyedülálló. Márta a Rózsahegyi színitanodájában tanult két évig a háború után, és mellette énekórákat is vett, feltehetően jó tanároktól, mert amikor nálam jelentkezett, ez már érződött a hangján. Félév sem telt el, hogy odavettem az Emkébe, amikor megjelent a színen Vámosi Jancsi, és villámgyorsan összeboronálódtak. Az esküvői tanújuk is én voltam. Együtt jártunk vidékre, mert tévé még nem volt, és az előadásokra tódultak az emberek. Így tettek szert akkora országos népszerűségre, amely ma már elképzelhetetlen. A barátság később sem szakadt meg, ha itthon voltam, és ők sem vendégszerepeltek külföldön, gyakran összejártunk.

Tabányi Mihály számára ők voltak a nagy visszatérők. Dacolva a melódiákat elmosó diszkózenével, az új zenei irányzatok feltörekvő ifjú csillagaival, mindig volt bátorságuk kiállni a pódiumra. És még mindig tudtak hatni a közönségre is.

– Kettőjük közül Márta volt az erősebb, a küzdőképesebb – folytatja az emlékezést. – Hatalmas élet- és akaraterővel rendelkezett, még tolókocsihoz kötve sem adta fel. A Westend avatásán velem lépett fel tolókocsiban, és gyönyörűen énekelt. A férje halála után ez éltette őt, másként rég összeroppant volna. Rengeteg baleset érte, kétszer is leesett a diófáról, és össze-vissza törte magát. Mégis adott a megjelenésre. Fiatalon gyönyörű volt, az alakja hibátlan, akár egy manökennek, és imádta a különleges, szép ruhákat. Erről híres volt. Hetvenöt éves korában is ápoltnak és jól öltözöttnek számított. Szinte alig akarom elhinni, hogy már nincs többé.

Amit csak ők tudtak

A könnyűzene akár a divat: rövidéletű és változó. Amíg az operaénekesek idősebb korban is arathatnak babérokat, kevés táncdalénekes marad meg a pályán ötvenen felül. Jönnek az újak, a fiatalabbak és a régieket gyorsan elfelejtik. Talán, ha ők is külön utakon jártak volna, a sorsuk is másként alakul. De hát őket úgy jegyezték meg, mint párost. A Záray-Vámosi duót. Akik mindig ketten ragyogtak, kettesben léptek fel, és együtt járták be a világot. Tartós népszerűségük annak is szólt, hogy házasságuk kiállta az idő próbáját. Ha voltak is nehéz napjaik, kitartottak egymás mellett, valóban a sírig. A siker másokat szétválaszt, őket még szorosabban összekovácsolta. Az életüket az éneklésre tették fel, és rajongóik szemében egyek voltak. Egyek voltak a szenvedélyükben is: mindketten sokat dohányoztak. Amúgy egészségesen éltek, volt egy kis nyaralójuk Tatabánya környékén, odajártak pecázni, kipihenni az utazások fáradalmait. A sors iróniája, hogy Mártát épp ezen az idilli helyen érték a balesetek. Nem állta meg, hogy ne másszon fel a fára, és persze, leesett róla. Szenvedélyes, mozgékony alkat volt, meg rendmániás. Bárhová utazott, vasalót mindig vitt magával, a vasalást soha sem bízta a szállodai szobaasszonyokra. Gyűrött ruhában, rendezetlenül pedig az utcára sem lépett ki, nemhogy a közönség elé. Hatvanéves korában is mutatós tudott lenni, ha megjelent a színpadon, ezért sokan feltételezték, hogy titokban talán megcsalja a férjét. Holott a barátok szerint végig hűséges maradt hozzá. A mai korban talán értelmetlennek és hihetetlennek tűnik, de tisztességes volt. Énekesnőnek és feleségnek is. Ahhoz, amit és akit szeretett hűséges, az utolsó leheletéig. Talán hat éve találkozunk utoljára, akkor már azért aggódott, hogy mi lesz Janival, ha a mozgásszervi betegsége miatt nem tudja gondját viselni. Ezért is vette magukhoz a keresztlányát, Juhász Józsefnét, hogy ne maradjanak magukra, tehetetlenül. Márta mégis derűsen tűrte a fájdalmat, nagyokat nevetett, amikor arról kérdeztem, hogy mi lett a majmukkal? Egyszer, régen hozta valamelyik külföldi útjáról, akkor ez nagy szenzációnak számított. Legyintett: “Hol van az már? Kénytelenek voltunk megválni tőle, mert úgy elvadult, hogy még harapott is.”

Jótékonyságban is példát mutattak

A reflektorfény mindenkit elvakít: a nézőt, és azt is, aki a fényben áll. A bálványokról nehéz elhinni, hogy ugyanúgy éreznek, szeretnek és szeretetre vágynak, mint a többi ember. Azt is csak most, Záray Márta halála után tudtam meg Kiss Joe lemezlovastól, az Old Boys-bulik műsorvezetőjétől, hogy a házaspár sikerük csúcsán is rendszeresen eljárt az állami nevelőotthonokba énekelni a család nélkül maradt gyerekeknek. Ezzel megelőzték a saját korukat, és soha nem dicsekedtek vele. Ha már nekik nem lehetett gyerekük – Mártának talán ez fájt a legjobban -, örömöt akartak szerezni azoknak a gyerekeknek, akik hiába vágyódtak a szülők után. Kiss Joe nagyon közelről ismerte mindkettőjüket, és őszintén sajnálja, hogy a ”célközönségre” utazó rádiókban mellőzik a számaikat. Pedig, ahányszor csak lejátsszák Zárayék híres régi számait, a Homokórát, vagy a Gyöngyhalászt, a fiatalok is abbahagyják a táncot, leülnek, és könnyes szemmel hallgatják a melódiát.

Záray Márta egy életen át énekelt – még a tolókocsiban is -, és életének hetvenötödik évében csendben elaludt. Nem szenvedett. A jó sorsa így hálálta meg azt, amit énekével adott, önzetlenül az apátlan-anyátlan gyerekeknek. Tatabányán temették el, férje, Vámosi János mellett. Első nagylemezük pályafutásuk huszonötödik évfordulóján jelent meg, félmillió példányban kelt el, és platinalemez lett. Ha meghalljuk valahol kedvenc közös dalukat, dúdoljuk velük együtt, és gondoljunk rájuk szeretettel: “Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk…”