Az erõ az enyém

– Itt az új könyve, Az én mozim, benne tévésorozatának legsikeresebb alkotásaival. Hőseiről azt is megtudhatjuk, mi történt velük a filmek elkészítése óta…

– Úgy gondoltam, a könyv éppen attól lesz több, hogy a szereplők utóéletét is bemutatjuk. Természetesen volt, akivel sok jó történt menet közben, és volt, aki bizony egyre lejjebb csúszott. Például az a valamikor zseniálisnak tűnt fiú, aki kiskamaszként már vállalkozó volt, és egy-két millió forint birtokosa, sajnos, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A film elkészítése után hiába sikerült bejuttatnom őt egy budapesti közgazdasági szakközépiskolába, elég hamar kibukott.

– Ez csalódás volt önnek?

– Azért ezt nem mondanám. Természetesen mindenki éli tovább saját életét, én a kamera segítségével csak egy pillanatot merevítek ki. De hőseim olyan emberek, akik egy speciális élethelyzetet tárnak föl, miközben történetükből általános igazságok derülnek ki.

– Ön kapott valamit ezektől a történetektől?

– Állítom, hogy az elmúlt közel tíz évben feldolgozott, több mint kétszáz történet nagymértékben változtatott rajtam is. Mesterségem folytán hihetetlen emberekkel hozott össze a sorsom, és ha mindenki személyiségéből kivágnám a legjobb részt, és magamba iktatnám, garantálom, én lennék a világ legjobb embere.

– Úgy hallom, az amerikai közönség a közeljövőben amerikai mozikban is megismerkedhet azzal a filmjével, amelyet Adolf Hitler keresztfiáról, Martin Bormannról készített Az én mozim számára, és amely beszélgetés most az új könyvébe is bekerült.

– Azt, hogy Amerikában is vetíteni fogják ezt a munkámat, én is csak a napokban tudtam meg. Majd’ kiugrottam a bőrömből a hír hallatán, de persze tudom, hogy ez elsősorban a hősömnek köszönhető, aki nyilvánosan, a kamera jelenlétében adott számot tépelődéséről, és arról a vezeklésről, mely apja bűnei miatt egész életét jellemezte.

– Volt olyan riportalanya, akinél kudarcot vallott? Akit nem tudott megnyitni?

– A legutóbbi, akire emlékszem, egy vak lány volt. Az a típus ő, akinek jó sok feltétele volt ahhoz, hogy a filmet elkészíthessem róla. Menet közben úgy éreztem, hogy nőttön-nő a távolság közöttünk. Lehet, hogy nem személyesen nekem szóltak az averziói, mindenesetre a felvételek során egyre érdektelenebbek lettünk egymás számára. Ő a riport közben a kitűnően induló gondolatsort többször is megszakította azzal, hogy most éppen még sincs kedve végigmondani a mondatot, és én is azt éreztem, hogy nincs erőm befejezni a filmet, hiszen messze nem az az érték derült ki a történetéből, mint amelyet én előzetesen elképzeltem.

– Ön erőszakos ember?

– Helyzete válogatja, de az biztos, hogy Az én mozim-típusú filmek esetében tévúton járna az a riporter, aki egy-egy szituációban erőszakosnak mutatkozna. Ebben a műfajban hagyni kell az embereket beszélni, és legfeljebb egy-egy kérdéssel továbblendíteni a gondolatot. Pontosan tudom, hogy ha van valami, ami televíziós munkásságomból meg fog maradni az utókornak, akkor Az én mozim az lesz. A könyvet megjelentető Park Kiadó igazgatója arra figyelmeztetett, hogy a filmtekercsek elavulnak, de a könyv megmarad. Így adtam a fejem végül is arra, hogy kötet legyen a több tucatnyi riportfilmből.

– Az édesapja állítólag régen azt mondta önnek, hogy úgysem viszi semmire. Ezt már sikerült megcáfolnia. Mi hajtja még most is, hiszen már igencsak bizonyított?

– Valóban, a rádiózásban és a televíziózásban már minden műfajt kipróbálhattam, így aztán nem is tudom megmondani, hogy pontosan mi hajt. Különben is, az ember hetekre, legfeljebb hónapokra tervez, és nem pedig valamiféle nagy életcélokat lebegtet a szeme előtt. Ha azt kérdezi, hogy aktuálisan mi hajt, most például az, hogy dokumentumfilmjeimet nemzetközileg is elismertessem. Például azt ambicionálnám, hogy az ugyancsak Az én mozim számára pár éve készített Madárka című filmem kiállja az Oscar-díjra való jelölés próbáját. Persze, ennek az a feltétele, hogy a filmet Amerikában is levetítsék. Nos, a Martin Borman-film esetleg most ennek az útját nyitja meg. És akkor hátha nem csak Pulitzer-, hanem Oscar-díjas is leszek. Bár a díjak is csak addig érdekelnek, amíg meg nem kapom őket, hiszen gyerekfejjel mindig azt hajtogattam: ha enyém lesz a mi mesterségünk legmagasabb elismerése, a Pulitzer-díj, abbahagyom ezt a szakmát. Négy éve megkaptam, aztán tessék, mégis itt vagyok. Ami a televíziózást illeti, noha minden napba a kezdők lendületével csapok bele, mégis érzem, egyre inkább itt az idő, amikor majd műfajt kell váltanom. Évek óta dédelgetem az álmot, hogy esetleg egy-két játékfilmet csináljak. Amikor tizennyolc évesen külön-külön lapokra felírtam, hogy ötévente mit szeretnék elérni, a negyvenöt-ötven közötti cetlire azt írtam: három úgynevezett alapfilmet kell forgatnom. Sajnálom, hogy a Forrest Gump időközben elkészült, mert az olyan, mint amilyennek a három közül az egyik játékfilmet én is terveztem. Végül is ötletem van elég.

– És a képernyő?

– Egyre inkább afelé halad az idő, hogy csak nagy ritkán jelenjek meg a képernyőn, de a vállalatom átalakuljon egy nagy televízióműsorokat gyártó céggé, ahol négy-öt ambiciózus, egyben általam tehetségesnek tartott fiatalt szinte a semmiből feltalálunk, kiképzünk, és sikeres televíziósokká teszünk. A jelenlegi tendenciával szemben azt szeretném bebizonyítani, hogy úgy is lehet valaki hatásos képernyős, hogy nem a nézőkön kísérletezi ki magát. Én majd havonta, kéthavonta készítek egy fontos, vagy érdekes, de mindenképpen alaposan kidolgozott filmet, mint amilyet például az utóbbi hetekben csináltam Izraelben, ahol Jézus útját jártam végig, és megpróbáltam bemutatni az embert, az ellentmondásos személyiséget. A másfél órás filmet húsvét hétfőn mutatja be a tv2.

– Nem éli túlzottan tervszerűen az életét?

– Az igazság az, hogy én nemzetközi mércék szerint élek tervszerűen, de ezt így tapasztaltam mindenütt a világban, legfeljebb itt a kelet-európai embertípus esetében sok az ad hoc jellegű döntés. Hogy a show business-ből vegyek példákat, Madonnánál, Michael Jackson-nál, de – hogy szakmabelit is mondjak – Peter Jennings-nél, vagy David Lettermannél is pontosan tervezett a jövő. Nem mintha tőlük lestem volna el a módszert, csak éppen meglepődtem, amikor egyik-másikukkal találkoztunk, és kiderült, hogy én is minden évemet – minimum az előző év utolsó két hónapjában – szinte napra pontosan megtervezem. Látja, itt van ez a 2001. évi határidőnapló, amelybe legalább hat hónappal ezelőtt beírtam, hogy ebben az esztendőben valamilyen színházi vagy filmes szerepet szeretnék. És ha minimálisan is, de bejött, hiszen januárban beugrottam a Vígszínház Fekete Péter című előadásába. Persze, ennél komolyabb alakításra is vágyom, és tudom, az idén ez meg is lesz. Aztán ugyancsak szerepel a naplóban egy dokumentumfilm terve az életemről, hogy kiderüljön az emberek számára, mi minden is van egy magamfajta jelenség mögött. Ha hiszi, ha nem, két hete felhívott egy neves hazai filmrendező azzal, hogy egy efféle mozifilmet szeretne rólam. Ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy az illető megszerezte féltve őrzött kincsemet, a naplómat, és elébe ment a terveimnek. Ugyancsak itt szerepel a bejegyzések között egy divatbemutató ötlete: elárvereznénk az egykori show-beli ruháim jó részét, hogy aztán – a befolyt összeget némiképp megtoldva – beteg gyerekeken segítsünk. Ez is már előkészületben, szeptemberben meglesz.

– Sokszor segít, jótékonykodik.

– Nem szeretem ezt a témát, mert mintha már többet beszélnénk róla, mint amennyit tennék a rászorulókért. Mindenesetre belső késztetés az, hogy segítsek idős embereken, beteg gyerekeken és egyáltalán a rászorulókon, már csak azért is, mert tavaly én kaptam “Az adakozásban élenjáró magánszemély” díját. Nem is ez a kitüntetés varázsolt el, bár jólesett, hanem az, amit ezzel együtt kaptam: egyrészt kifejezetten nekem írattak és rajzoltattak egy színes mesekönyvet, amely Fridi varázslóról szólt, másrészt pedig az évekkel ezelőtt szinte teljesen üresen megjelent könyvem, az Ez Egy Tiszta Jó Könyv oldalait teleírták azok a felnőttek és gyerekek, akiknek az életében az elmúlt tíz évben valami jót tettem. Ilyen szép, személyre szabott ajándékot ritkán kap az ember, még bőgtem is, annyira jólesett.

– Ön mikor érezte azt, hogy boldog?

– Nem lesz valami felemelő, amit mondok: szerintem a boldogság születési rendellenesség. Persze, természetesen, vannak az életben örömteli pillanatok, amelyeket jó észrevenni, de ha valaki boldogságos bizsergető érzést érez rendszeresen a szíve tájékán, az olyan, mintha nem tudná tudomásul venni, hogy kék a szeme. Vele született, nem tehet róla. Én hajlamos vagyok még azt sem észrevenni, ha valami jó történik az életemben.

– Meg sem áll. Állandó pörgés az élete.

– Pont ezért. Hiába van adott este – mondjuk – sikeres tévéműsorom, én már kettővel előrébb tartok, tehát ha megállítanak az utcán, és dicsérik, nemigen hasít belém a jóérzés, hiszen már egészen mással vagyok elfoglalva.

– Mennyit alszik?

– Átlagosan napi négy órát. De nekem ez untig elég. Kamasz koromban apám szoktatott rá erre, hiszen kötelezővé tette, hogy hetente három könyvet kell elolvasnom: egyet a klasszikusok közül, egy filozófiatörténeti művet és valami modernet. Szombatonként ebéd után pedig fel kellett mondanom mind a hármat. Gyűlöltem is ezt a katonás fegyelmet, de idővel beláttam: behozhatatlan előnyre tettem szert ezáltal.

– Apropó, katonaság!

– Életem egyik legszebb élménye. Bár tudom, sokan emiatt hülyének néznek, de mindjárt megmagyarázom. Tizenhat-tizenhét éves koromtól szinte teljesen önállóan éltem, mondhatnám már-már magányosan, így tehát örök nosztalgiám volt aziránt, hogy tartozzak valahova. A katonaság az én utolsó kollektív élményem, mint ahogy a futball az emberiség utolsó nagy kollektív élménye. Persze, akkoriban, naponta megélni a katonásdit nem volt valami felemelő, de tisztában voltam vele, hogy még egyszer az életben nem fogom átélni azt, amit ott és akkor, hogy tudniillik több tucat ember egy húron pendül és őszintén szeretik egymást.

– Ma mit jelent önnek a szabadság?

– Azt, hogy bármikor képes lennék elölről kezdeni, akár üres zsebbel is, mert tudom, hogy az erő bennem van. Volt egy pillanat, amikor a Sors ezt megértette velem, és azóta is úgy élek, hogy tőlem bármit elvehetnek, az erő, a képesség feltétlenül az enyém.

– Mikor történt ez a felismerés?

– Még rádiós korszakomban, amikor a nyolcvanas évek elején-közepén úgy kellett élnem, hogy a rendszerhű főnökök gyanakodva követték minden lépésemet. Az volt a mániájuk, hogy én a korabeli rezsim felesküdt ellensége vagyok. Pedig annál már akkor is bölcsebb voltam, egy percig sem éltem abban a naiv hitben, hogy még az életemben az adott társadalmi szituáció meg fog változni. Csak jártam az országot, vállamon a magnóval, és ha valami visszásságot tapasztaltam, arról riportot készítettem. Ez volt az én fegyverem. Elmentem például egy keszthelyi játszótérre, ahonnan – mint hírlett – kitiltották a gyerekeket. Kiderült, hogy azért, mert a helyi tanácselnök Kanadából hazatelepített barátnőjét zavarta a gyerekzsivaj. Riportszatírát csináltam a témából, egyszerre lett zajos szakmai siker és politikai méltatlankodás. Vagy lementem Pécsre, ahol bányászlakásokat építettek szinte száz százalékos állami támogatással. Ötven lakásról volt szó, én – kezemben a mikrofonnal – becsöngettem mind az ötven lakásba, viszont bányászt csak a legutolsóban találtam. A többiben a megyei és városi elöljáróságok laktak. Anélkül, hogy a végkifejlett ismert lett volna, a Kossuth rádió műsorára tűzte a riportot, azzal a címmel, hogy Kik is a bányászok? Külön rafinériára volt szükség ahhoz, hogy a főnökök közül előzetesen kivel fogadtassam el a műsort. Az illetőnek egy fegyelmije bánta, én pedig a nyolcvanas évek közepére oda jutottam, hogy a Magyar Rádió politikai vezetése kinyilvánította: nemkívánatos személy vagyok. De hát olyan voltam én, mint egy beteg gyerek, akiben nem alakul ki idővel sem a veszély-, sem félelemérzet.

– Gyerekként szemtelen volt?

– Épp ellenkezőleg, nagyon is rendes, aranyos gyerek voltam. Én illedelmesen tudtam az efféle leleplezéseket elkövetni. De mert a rádióból egyre inkább kiszorulóban voltam, végig kellett gondolnom: mit csinálok ezek után? Vitray Tamás akkoriban kezdett bele a Vigadó egyik termében a bevallottan Amerikából hozott talk show-iba, amelyeket persze, a tévé nem közvetített. Láttam ezek közül egyet-kettőt, és 1984 szeptemberében elindultam Nyíregyházára, szülővárosomba, hogy közönség előtt ott próbáljam ki magam ebben a színpadi műfajban. Már az első műsornak olyan hatalmas sikere volt, hogy utána felhívott a városi rendőrkapitány azzal: vagy legyen gyakrabban, vagy beszüntetik, mert a jegyárusítás napján százak tolongtak a Művelődési Központ pénztára előtt, és óriási botrány kerekedett. Aztán a rendszerváltozással valamelyest egyidejűleg nyugvópontra került az életem.

– Ezt hogy érti?

– Elérkezettnek láttam az időt, hogy végre magához öleljen a Magyar Televízió. De persze ez sem ment könnyen, mert hiába hirdetett Hankiss Elemér nyilvános és demokratikus műsorpályázatot, még a zsűrizésig sem jutott el pályamunkám. Ennek ellenére – akárcsak egy elmebeteg – a hatodik banktól felvettem tizenhárom millió forint kölcsönt évi negyven százalékos kamatra, mert tudtam, hogy most vagy soha, és nekem viszketett a tenyerem.

– Magában hitt, vagy egy adott műsorban?

– Mindkettőben. Mindig nagy misztifikátor voltam, már akkor is komoly szakértői csapattal rendelkeztem, és ők is azt a hitet erősítették bennem, hogy a Friderikusz Show új korszakot fog nyitni a televíziózás történetében. Végül is Bányai Gábor, akkor intendáns elhitte ezt nekem, és nem egészen egy hét alatt szerződést kötöttünk. Az első adást 3 millió 800 ezer ember látta, a másodikat 4 millió 400 ezer, a harmadikat pedig 5 millió 200 ezer. És mert akkoriban a Dallas volt a sláger, én csaknem egy év leforgása alatt ide tudtam varázsolni Jockey-t, annak az adásnak pedig 6 millió 400 ezer nézője volt. Ez olyan rekord, melyet sem előtte, sem azóta nem szárnyalt túl senki.

– Volt egy olyan pont, amikor kifújta magát, és azt érezte: igen, megcsináltam?

– Soha. Az előző munkát még be sem fejezem, és már ott a következő. Hiába szerveztük Budapestre közel három évnyi munkával egyszerre Delont és Belmondót, hiába hajtott fejet előttünk emiatt az egész francia sajtó, mert a duó akkor már több mint húsz éve nem mutatkozott nyilvánosan együtt, nekem a felvétel végén – határozottan emlékszem – már azon járt az eszem, hogy vajon Antonio Banderas válaszolt-e a megkeresésünkre.

– Mi az első, amikor felkel? Telefon, kávé?

– Nyúlok a tévé távkapcsolójáért, és minden reggeli műsort párhuzamosan nézek. Jóleső érzés arra ébredni nap mint nap, hogy ezt is jobban tudnám csinálni.

– Amikor látom önt dolgozni, Fenyő János jut eszembe. Nagyon kemény, viszont következetes, sokszor kendőzetlenül őszinte, de tudja, mit akar. Profi.

– Mi tagadás, sok mindenben hasonlítottunk egymásra, bizonyos dolgokban persze, nem. Nekem ő a barátom volt, sokat tanultam tőle és fél oldalamra béna vagyok, amióta ő elment. De valószínűleg nem kell a közeli ismeretség ahhoz, hogy a valamire jutó emberek sok tekintetben hasonló módon haladjanak, és érjék el céljukat.

– Fenyő János halála nagy sokk volt?

– Iszonyatos. Halála előtt másfél órával még telefonon beszéltünk, mert másnap síelni indultunk volna. Ezt megbeszélendő ide akart jönni az irodába, hogy aztán elkísérjem őt fodrászhoz, majd együtt vacsorázzunk. Teendőimre tekintettel mégsem akartam elkísérni a fodrászhoz, telefonon csak a vacsora helyében és időpontjában állapodtunk meg. Fél hét után pár perccel titkárnőm mondta, hogy kapcsoljam be a tévét. Órákra lebénultam. Aztán hazavittek, egyedül maradtam, levettem a polcról egy üveg whiskyt, és három húzásra az egész üveggel megittam. Mi tagadás, nekem az életben sok emberi veszteségem volt. Akiket valaha igazán szerettem, azok közül alig él már valaki.

– És most itt van a 31 nap, édesanyja halálnak története, amelyet teljesen váratlanul a most megjelent könyve utolsó fejezetébe iktatott.

– A Park Kiadó igazgatója ragaszkodott ahhoz, hogy személyes „élményem” is legyen az új könyvben. Azt kérte, hogy valami olyannal álljak elő, ami az utóbbi időben nekem fontos volt. Azonnal Anyura gondoltam, aki tavaly ilyenkor harmincegy nap alatt ment el. Azokban a hetekben erről naplót vezettem, és végül is ezt a naplót tettem közzé a könyv utolsó fejezetében.

– Gondolom, azért a fájdalmat nem sikerül kiírnia magából?

– Thomas Mann emlékirataiból tudom, hogy az írás az egyik legjobb terápia. Persze, akkoriban nem azzal a szándékkal vetettem papírra a történeteket, hogy egyszer majd könyvalakban megjelenjenek. Ami Anyut illeti, valószínűleg igaz az állítás, hogy Anyáink elvesztése feletti fájdalom az idővel nem enyhül, hanem egyre csak nő. Szinte minden nap, akár a legváratlanabb helyzetben is felidéződik egy hangsúlya, egy mozdulata, egy mosolya, és akkor képtelen vagyok azzal a tudattal tovább élni, hogy ez már soha sem ismétlődhet meg. A tudat nem tud mit kezdeni a tapasztalattal, ez a nagy harci helyzet.

– Elmenekül az érzés elől?

– Bár nem tudatosan teszem, de mégiscsak minden jel erre mutat. Dolgozom szakadatlanul, valószínűleg kevesebb időt hagyok magamnak a nosztalgiázásra. Bár az egyik legkedvesebb barátnőm – figyelve, hogyan viselem ezt a szörnyű érzést – hónapok múltán azt mondta, nem hitte, hogy ilyen erős ember vagyok. Az igazság az, hogy én se. De talán ez már nem is az én erőm, hanem valaki másé. Ahogy ebben a könyvben is írom, olyan ez, mint egy film. És azt hiszem, ezt gondolni a legegyszerűbb.

– Mikor tudatosult, hogy ez nem egy film, hogy ez tényleg az ön élete mozija?

– A televíziózás – bármilyen meglepő – ebben is sokat segített. Munkáim során annyiszor éltem meg drámai helyzeteket, csak egy másik látószögből, hogy miközben az érzés sokkal mélyebb, a felismerés adott volt.

– Édesanyjától kapott útravalót?

– Egyebet sem csinált, mint életem negyvenkét évében példát mutatott. Sok időnk ugyan nem volt elbúcsúzni, hiszen zuhanórepülés volt ez az ő utolsó harminegy napja. De engedje meg, hogy ne menjek bele a részletekbe, épp elég volt, amikor a könyv utolsó fejezetét össze kellett állítanom, meg kellett szerkesztenem. Azt a történetet nem szívesen olvasom újra.