Mindent megbeszélünk?

“Ha az unokám nálunk van, minden további nélkül jön például ebéd előtt kezet mosni. De otthon, ez így zajlik le: “Tomi! Mostál már kezet?” “Nem!” “Mit beszéltünk meg a kézmosásról?” A gyerek hallgat. A mama újra magyarázatba kezd: “A kezeden sok kicsi baktérium van, amelyeket nem látsz, ezektől meg lehet betegedni…”, és így tovább. A gyerek áll, hallgatja a mamát, szerintem szinte belesápad a magyarázatba, de nem megy kezet mosni, és a mama nem megy vele kezet mosni. A magyarázat után az anyja várja, hogy a gyerek majd magától kezet mos. Ez nem következik be. Ilyenkor a menyem elveszti a türelmét, felcsattan. A gyerek sírni kezd. Már előfordult az is, hogy kiabált: “Hagyjál! Hagyjál! Nem szeretlek!” Nem akarok beleszólni a dologba, de ilyenkor már pokoli a légkör. A gyereknek az anyja nem mondja meg, hogy “nem szabad” a tévét és a videót kapcsolgatni, hanem erről is “okosan beszél” vele, hogy mikor kapcsolgathatjuk a tévét és a videót, és mikor nem. Általában: nincs semmiféle tiltás, csak megbeszélés.

Aztán olyan is van, hogy hirtelen változnak a nevelési elvek, esetleg egy újságcikk vagy egy barátnő hatására, és, újabb megbeszélés után, egyszer csak az értelmetlen tiltások tömegével találja magát szembe a gyerek. Nem szabad letérdelni, nem szabad négykézláb mászkálni, nem szabad a földön csúszkálni, nem szabad az utcán, a parkban vadgesztenyét, tobozt, letört ágacskákat felszedegetni és zsebre tenni, kavicsot gyűjteni (mert mindez piszkos). Mostanában már a gyerek, ha az anyjával van, időnként teljesen kezelhetetlen, előfordul, hogy csúnya szavakat kiabál neki az utcán, míg másokkal láthatólag jól érzi magát, és ezt kifejezésre is juttatja. Ez persze a menyemnek rosszul esik. Ön szerint mi volna a teendő? Mire volna szüksége a gyereknek az intellektuális magyarázat helyett?”

Válasz:

Igaz, hogy a kisgyereknek mindent meg lehet és meg is kell mondani – egyszerűen és röviden –, amit amúgy is átél környezetében, legyen az egy szeretett nagypapa halála, a szülők küszöbön álló válása, vagy felkészülés egy kellemetlen orvosi kezelésre. Mindezek olyan dolgok, amelyeket a kisgyerek úgy is átérez, s ha szóba hozzuk, ezzel azt jelezzük, hogy nincs egyedül a szorongásában, számíthat ránk, nincs nyomasztó titok, mi mindent meg tudunk beszélni.

De egyébként a kisgyereket nem kell – és nem is szabad – “oktatni”. A kisgyerek a világot spontán utánzással ismeri meg, és oldott és derűs légkörben mindig idejében felteszi a maga kérdéseit. Nem kell a baktériumokról magyarázni, s nem szabad a magyarázat után elvárni, hogy “ezentúl” aztán már magától megy kezet mosni. Nem. Együtt megyünk kezet mosni, minden magyarázat nélkül, s ha aztán egyszer majd megkérdi, hogy miért is mossuk meg a kezünket, mondhatunk valamit egészségről, betegségről és a kezünkre tapadó piszokról, mely nem jó, ha a szájunkba kerül. De csak az ő kérdésére válaszolva!

A folyton magyarázás a felnőtt bizonytalanság-érzéséről, netán rémületéről – melyet a kisgyerek számára megfoghatatlan, “idegen” lénye kelt benne –, vagy éppen, mint maga is írja, fáradtságáról árulkodik.

Azt hiszem, jól látja, vagy legalább is jól érzi, hogy a gyerek szinte belesápad a magyarázatokba, melyekre semmi szüksége nincs. Fárasztó, kimerítő, nem az életkorához szabott. A kisgyerek sokkal többet tud, él és érez a körülötte lévő világból – és ezzel együtt a körülötte, vele együtt élő felnőttek belső érzelem- és képzelet-világából is –, mint amennyit ezek az intellektuális magyarázatok közölni tudnának vele.

Igen! A sok okoskodás lecsapolja az érzelmeket – és elveszi az érzelmi biztonságot. Jogosan sikolt fel az őszinte gyerek a sok magyarázat után: “Hagyjál! Nem szeretlek!”

Ugyanakkor: ha nincs semmiféle határozott tiltás, az jelentős szorongást válthat ki a gyerekből. Előfordulhat, hogy próbálgatni kezdi, esetleg agresszívan, hogy meddig lehet elmenni következmények nélkül. De kevés és értelmes, a gyerek életkorának megfelelő, valóban szükséges tiltásról lehet csak szó; például, hogy a szülőket nem szabad ütni, rugdosni, hogy bizonyos szavakat nem szabad az anyára ordítani, hogy a könyveket nem szabad széttépni, a készülékek gombjait nyomkodni… Ezek a tiltások is csak akkor működnek, ha a szülők belső szándéka, intenciója – egyszer már beszéltünk erről – valóban határozott. Ugyanakkor persze négykézláb mászkálni nem csak szabad egy kisgyereknek, hanem úgyszólván szükséges, és jó dolog a parkban vadgesztenyét, tobozt, ágacskákat szedegetni.

Mindabból, amit ír, óhatatlanul az is eszébe jut az embernek: a kimerült, elbizonytalanodott mamának szakember segítségére, támogatására volna szüksége, belső biztonságérzése megerősítésében, gyerekével való kapcsolatában. Családsegítőhöz, pszichológushoz kellene fordulnia, nem a gyerekkel, hanem saját – a gyerekkel összefüggő – problémáival.