Aktuális

Túl a pasztellkorszakon

<?kep(1,left)?>Mi ketten gyakran éneklünk együtt. Ez persze, csúsztatás, arról van szó, hogy gyakran felteszem Malek Andrea egyik lemezét, amíg vacsorát készítek a konyhában. De csak úgy hallgatni is nagyon szeretem. Beszélgetni ehhez képest sokkal ritkábban szoktunk. Pedig biztos vagyok benne, nemcsak engem érdekel, hogy mi van vele.

– Egy musicalben, a Chicagóban tértél vissza, pedig néhány évig más utakon jártál. Énekeltél dzsesszt, latin dalokat, kiadtál három lemezt.

– Azok egy mama és egy feleség útjai voltak, olyan időszakban, amikor nem volt időm másra. De azóta sok minden történt, például az, hogy szabaddá váltam mint nő, mint feleség. Így, érthető módon, sokkal több időm és energiám jut a szakmámra.

– Biztosan rengetegen hívnak mostanában.

– Nagyon sokan. Néha hihetetlenül rövid idő alatt nagyon fontos dolgokat kell eldöntenem. Olyasmit, hogy mire mondok igent és mire nemet. Nem könnyű. De hát ez előfordult már az életemben. Harminchárom évesen az ember már túl van egy-két fontos döntésen. Egyébként nekem egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, hogy sokan keresnek majd, inkább arra készültem fel, hogy igenis még egyszer meg kell küzdenem azokért az emberekért, akiket kedvesen vagy kedvetlenül, de lényegében egyik pillanatról a másikra otthagytam. Mert ugye én voltam, aki elvágtam a szálakat.

– Miért éppen a Chicago, és miért éppen a Madách Színház?

– Ez érdekes történet. A darab, ha jól tudom, eredetileg nem is volt a színház műsortervében, főiskolai vizsgaelőadásnak készült. De ott olyan jól sikerült, hogy áthozták ide, a Madách Színházba. Néhányan a színház színészei közül beálltak ugyan, de egyébként jött az egész, zenekarostól, úgy, ahogy volt. Én is megnéztem a vizsgaelőadást, ott láttak meg, és kérdezték, volna-e kedvem hozzá. Kértem két napot, hogy végiggondoljam, hogyan tudnám megoldani a dolgot úgy, hogy a gyerekek ne szenvedjenek hiányt semmiben, azután elvállaltam.

– Úgy hallom a hangodon, hogy nem bántad meg.

– Szép új színház, tele régi ismerősökkel. A zenekart Silló István vezényli, akivel egy padban ültünk a konziban, négy évig egy osztályba jártunk, együtt zongoráztunk. Kemény Gábor és Kocsák Tibor zenésmesterség tanáraim voltak a főiskolán. Itt dolgozik a keresztanyám, Tatár Eszter is, a próbakiírást meg attól a Flament Krisztától kapom meg, akivel gyerekkoromban éveken át nyaraltunk együtt a Nemzeti Színház üdülőjében. Azóta teljesen elkanyarodott az életünk, és most megint találkoztunk.

– És a darab milyen?

– Hozzám nagyon közel áll, ez biztos. Talán azért, mert nem pasztellszínekkel fest, hanem olajjal, vagy még inkább szénnel. De mindenképpen kemény színekkel. És én már túl vagyok a pasztellkorszakomon, vagy még nem érkeztem el a következőbe. Cinikus, vad, erős és erőteljes, inkább ezt érzem most őszintének. Igen, ez a Chicago most az, amit el akarok mondani magamról. Hívtak már többször is a Madáchba, Szirtes Tamás még főiskolás koromban felajánlotta, hogy jöjjek, és játsszam el a Kabarét. Szerencsére volt annyi önismeretem, hogy úgy gondoltam, még nem vagyok elég érett rá, ezért nem vállaltam el.

– És most? Most elvállalnád?

– Most már igen. Mert már el tudnám játszani. Vannak olyan szerencsések, akik már húszévesen „összeérnek” hangban és személyiségben, én most jutottam el idáig. Eddig volt ezem, meg azom, de most vagyok egyben, azt hiszem.

– Most viszont van két gyereked is, akikkel minden munkádat össze kell egyeztetned.

– Hát nem könnyű. De meg kell csinálni, mert a következő tíz év lehet igazán hasznos és aktív a pályámon. Az biztos, hogy a fiaim a legfontosabbak. Ha nincsenek velem, olyan, mintha megállna a film, és csak akkor forog tovább, ha újra együtt vagyunk. Sokszor hozom őket magammal, mert Bécsben nincs kertünk, itt meg a szüleimnél van, és azon igyekszem, hogy ha nem velem vannak, akkor olyanok mellé kerüljenek, akiket szeretnek, akiktől sokat kapnak. Egyébként az első gyereket az ember sokkal több aggodalommal veszi körül, a második már beilleszkedik a rendszerbe, sokkal könnyebb vele bánni, még akkor is, ha olyan vehemens, mint az én második fiam. A nagyobbik, Gábor, egy kis finomság, csöndes, van humora, egy légies tündér…

– Akkor ő volt a mézesmadzag.

– Igen, mert Peti egy vadorzó, egy színész. Imád szerepelni, és állandóan programot csinál az embernek. Ja, és állandóan kérdez. Ha leülök, miért ültem le, ha felállok, miért álltam fel.

– Mit szoktatok hármasban csinálni?

– Például rajzfilmeket nézünk, és jókat röhögcsélünk rajtuk. Aztán prímán tudunk együtt táncolni, de ha nagyon fáradt vagyok, csak lehasalok a földre, ők meg átgyalogolnak rajtam. Társasjátékozni is szoktunk, de azt Peti még rendszeresen szétzúzza, és akkor jön a sírás. Az a jó, hogy bár teljesen különbözőek – de tényleg, mintha nem is volnának testvérek –, egymást mégis nagyon szeretik. Igaz, ezen sokat dolgoztunk a papájukkal együtt. Mi is jó testvérek voltunk az öcsémmel, aki hét évvel fiatalabb nálam, és kicsit olyan volt nekem, mintha ő lett volna az első fiam. Most New Yorkban dolgozik. Ő csinálta Jennifer Lopez lemezén a számítógépes zenei programozást, nagyon büszke vagyok rá. Azt akartam, hogy az én fiaim is igazi szövetségesek legyenek. Akár ellenem is, ha kell. Jó az, ha kicikizhetnek a hátam mögött, mert feloldódnak bennem a feszültségek. És a mi életünkben azért voltak feszültségek. Senki sem akarta, de így alakult.

– Az tudható, hogy elváltál, de egy házasság sohasem akkor ér véget, amikor kimondják a válást. Van hogy előbb, máskor később.

– A miénk már előbb véget ért. Békességben váltunk el egymástól, és szerintem ez a lényeg. Sokszor kérdeztek már erről, én is sokat elmondtam, legalábbis azt, ami másra tartozik.

– Az jutott eszembe, hogy amikor te megszülettél, az édesanyád lemondott az énekesnői karrierjéről, és otthon maradt veled, veletek.

– Amíg kicsi voltam, nem dolgozott. Volt segítsége mindig, de nagyon nagy teher volt neki, hogy a szülei nem éltek. Tudom, ez nagyon megnehezítette a helyzetét. Az én életem egészen biztosan másként alakult volna, ha ők nem állnak mellettem.

– Pedig volt egy korszak, amikor eltávolodtatok egymástól.

– Igen, volt. Én sokáig, a pályám első öt évében amolyan „szüleinek jó kislánya” voltam, akit nem értek csapások, legfeljebb az, ha megcsalta a barátja. Ennyi volt az összes megrázkódtatás, és ez is hogy tudott fájni! Ami azóta történt, nem ártott nekem. Mindig is családot akartam, gyerekeket, ezért egy pillanatban otthagytam a szüleimet, se szó, se beszéd. A saját életemet akartam élni, és nem tudtam nekik elmagyarázni, hogy én ezt az embert szeretem, férjhez megyek hozzá, hogy ezentúl máshol lesz az otthonom, és nem fogok naponta háromszor hazatelefonálni. Lehet, hogy egyszer sem. És ezt ma sem tenném másképpen.

– Nem olyan volt ez, mint egy késői kamaszkori lázadás?

– Lehet. Kellett egy kis idő, hogy elrendeződjön ez a dolog, de most újra minden rendben van, és ez a lényeg. Másoktól is hallottam hasonló történeteket. Azt hiszem, a szülő-gyerek kapcsolatban is vannak olyan időszakok, amelyeket egyszerűen át kell vészelni.

– Hogy érzed magad Bécsben?

– Tudni kell, hogy én alapvetően nem vagyok mászkálós típus. Anyukám egész életét ugyanabban a házban töltötte, és szerintem ez jó. Ehhez képest az utóbbi néhány évben hol ezért, hol azért, de rengeteget költöztem. Az, hogy az országból elmenjek, soha eszembe sem jutott volna, de volt egy helyzet, amelynek ez volt a megoldása. Nyolchónapos terhes voltam akkor a második gyerekkel. Azt gondoltam, csak pár hétig fog tartani, és elég kemény volt rájönnöm, hogy nem így van. De nem ám! És hiába álltam ott két kicsi gyerekkel, és hiába nem szerettem a német nyelvet, nekem ezt az egészet valamiért meg kellett tanulnom. És akkor az ember mit csinál? Megkérdezi magától: vagy te valaki vagy nem vagy? Igen? Na hát akkor! És megfogja a két gyereket, magában összerakja, amit mondani akar, és hiába izzad le közben százszor, becsönget, és elkezdi magyarázni, hogy valami nem indul be és kellene valaki, aki megcsinálja. És elmondja még egyszer, mert a másik csak néz rá, hogy mit motyog ez az idegbajos török asszony?

– Így ment napról napra?

– De így ám. És centiről centire. Mert aztán kimerészkedtem a játszótérre és a többiekkel, mert ott sem mindenki osztrák, remekül kevertük a németet, az angolt meg az oroszt. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már megszoktam. Most meg már ott tartok, hogy szeretem. Megküzdöttem azért, amim van. Gábor kint jár iskolába, egy teljesen átlagos elősuliba. Csinálja rendesen nap mint nap. És németül, ami egyikünknek sem könnyű, viszont nagy büszkeséget okoz, hogy napról napra megküzdünk vele. Mindig is nagy szükségem volt erre, mármint, hogy napról napra megbizonyosodjak afelől, hogy érek valamit, hogy értékelnek. Kell ez a szellemi torna, ez a küzdelem.

– És hogyan kezdtél el kint dolgozni?

– Ugyanígy, araszolva. Először a nyelvet kellett kicsiszolni, nyelvtanárral dolgozni, magnóról ezerszer meghallgatni a szöveget. Kitartó voltam, elmentem én mindenhová, megmutattam magam, megnéztek a cipőm hegyétől a fejem búbjáig. Látták, hogyan dolgozom, aztán vagy megszerettek, vagy… vagy megszerettek. Nem volt más lehetőség. Itthon még mindig fanyalognak ezen. Lóvásár, mondják. Lehet, de ha nincs ez a lóvásár, akkor hogy tudnék én ott dolgozni? Összehaverkodnék a titkárnővel, aki majd bemutat a nem tudom én kinek? Ugyan. Az igazság az, hogy nagyon élvezem a kinti szakmai dolgokat, biztosan azért, mert azok csak az enyémek. Azt, amit megtettem értük, senki nem veheti el tőlem, semmilyen lelkiállapotomban! Különös dolog osztrákoknak az ő nyelvükön kifejezni valamit, és hozzátenni azt, amit mi, magyarok tudunk. Ezt az érzelmi túlfűtöttséget, érzelmességet, amelyet egyébként ők nagyon értékelnek.

– Ez az jelenti, hogy végleg Bécsben akarsz élni?

– Megpróbálok. Mondtam, én egy helyen lakós vagyok. Azt szeretném, ha ugyanarra a székre ülhetnék le húsz év múlva is, amelyre most ülök le, és az a szék legyen ugyanott. Szeretnék állandóságot magam körül, túl sokszor kellett újrakezdenem dolgokat az elmúlt években. Ezt most már nem akarom.

– Szülnél még gyereket, ha úgy alakulna az életed?

– Hogyne! Biztosan szülök is majd, hacsak lehet! De erre van még idő. És hát ugye, ehhez kell egy apa is. Érdekes egyébként, hogy most, amikor nyitottabb vagyok, úgy élek és olyannak vállalom magam, amilyen lettem, valahogy megérzik ezt az emberek. A férfiak is. Megnyílnak és elmondanak magukról dolgokat, méghozzá nagyon rövid idő alatt. És ez jó. Az, persze, más kérdés, hogy mennyire vagyok boldog ebben az időszakban. Bencze Icát hallottam egyik este a rádióban, aki azt mondta, hogy nem arra születtünk, hogy boldogok legyünk. Boldog pillanatok vannak, és azokat kell keresni. Nagyon igaz. Az úgyis később derül ki egy korszakról, hogy valójában boldog volt-e vagy sem. A nehezebb időkről viszont tudni kell, hogy ezek bizony azok, meg azt is, hogy egyszer véget érnek. A boldogító pillanatokat meg igenis meg kell élni, értékelni kell, és persze, tenni értük.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése