Hasonlít az apjára!

A jelenlegi férjemtől egy kislányunk van, ő középiskolás, jól tanul. A gondom a nagy fiammal van. Az első férjem kötöttségeket nem szerető ember volt, ez csak később derült ki számomra. Ezért is váltam el tőle. Azt hittem, hogy a válás megold minden problémát. Egy ideig úgy is tűnt. De most, hogy a fiam felnőtt ember lett, rádöbbenek, hogy a természetét az apjától örökölte. A férjemtől csapongásai miatt el lehetett válni, de a gyerektől nem lehet, és persze, nem is akarok.

A fiammal sok probléma volt a középiskolában is, de sok beszélgetéssel és szép szóval a nevelőapjával együtt elértük, hogy jelesen érettségizett, majd rábeszéltük, hogy jelentkezzen főiskolára. A felvételi sikerült. Nagyon örültünk. Szeptember elsején aztán: hideg zuhany. A fiam úgy döntött, hogy nem megy főiskolára, mert dolgozni szeretne. Nem tudtuk meggyőzni.

Letöltötte a katonaidejét, és két évet dolgozott, akkor rájött, hogy tanulni szeretne, mert a diploma hiánya akadályozta az előrejutásban. Egy költségtérítéses főiskolát választott, a saját fizetéséből, mert dolgozott is mellette. Most harmadéves. Kimaradozik, későn jár haza, nem tanul, és a vizsgák sorra nem sikerülnek. Emiatt sokat veszekszünk. Mi úgy gondoljuk, ha már ilyen sok pénzt befizetett, még ha a saját pénzéből is, nem volna szabad abbahagyni az iskolát. Ha a szívemre hallgatok, békén hagyom a fiamat, nem veszekszem vele, tudomásul veszem, hogy esetleg megszakítja az iskolát, dolgozni fog, és várom, hogyan alakulnak a dolgok körülötte. Ha az eszemre hallgatok: kitaposom a fiamból a vizsgákat, bármi áron is, hiszen majd rájön, hogy nem akartunk neki rosszat, de megromlik a viszony köztem és a fiam között. Ön mit tenne az én helyemben?

Válasz:

A szívemre hallgatnék. Önök – jelenlegi férjével és fiával együtt – már sok sikert értek el ebben az ügyben. Hiszen, bár sok probléma volt a középiskolában is a gyerekkel (akkor még gyerekkel!), mégis jelesen érettségizett. És mindezt – mint írja – sok beszélgetéssel és szép szóval érték el.

Azóta viszont a fiából felnőtt lett. Méghozzá: önálló keresetű felnőtt. Most úgy látszik, hogy a beszélgetés és a szép szó hatástalan, és – sok veszekedéssel – próbálja rávenni arra, amit maguk jónak látnak. Én azt hiszem, hogy ez kudarcos út.

Igen, békén kellene hagynia a fiát, tudomásul kellene venni, hogy esetleg megszakítja az iskolát, dolgozni fog, és türelemmel kellene várnia, hogyan alakulnak a dolgok körülötte, miközben maguk biztosítják azt az elfogadó családi hátteret, ahová jó hazamenni.

Már kiskamasz korban is azt szokták ajánlani, hogy a szülő ne szóljon bele abba, hogy a gyerek a zsebpénzét mire és hogyan költi el; egy önálló felnőtt esetében ez az “okos beleszólás” még több feszültség forrása. Az ilyen helyzetekben és ebben az életkorban az erőltetés általában ellenkező hatást ér el. (Gondoljanak arra a bizonyos szeptember elsejére!) A maguk közt fennálló jó viszony sokkal fontosabb a fia – és a maguk – további életének alakulása szempontjából, mint a főiskolai tanulmányok korrekt, kihagyás nélküli befejezése.

Ha aztán a fiú úgy dönt, hogy újra folytatja tanulmányait, semmiképpen nem tennék neki szemrehányást, hogy “na látod, elvesztegettél egy, vagy két, vagy akárhány évet, legalább a harmadik év végén levizsgáztál volna” stb. Tudomásul venném, hogy ő ezen a kanyargósabb úton halad, amelyik sokszor nagy biztonsággal vezeti el a fiatalokat olyan foglalkozásig – esetleg másik iskoláig! -, amelyet aztán nagyobb kedvvel csinálnak. Azt is tudniuk kell, hogy a mai főiskolák, egyetemek sokszor nem állnak hivatásuk magaslatán, rettenetesen untatják az ott tanulókat, és felesleges dolgokkal gyötörve őket, kedvüket szegik. Ezért sokan szakítanak meg, hagynak ott tanulmányokat, hogy aztán esetleg más módon, más helyen folytassák. A látszólag “feleslegesen” eltöltött évek sem haszontalanok – legalábbis sok későbbi életpálya ezt mutatja.

Biztos igaza van abban, hogy egy kötöttségeket nem szerető, csapongó embert, mint férjet, nehéz lehet elviselni, de tudnia kell, hogy ezek a kötöttséget nem tűrő emberek, ha megtalálják a nekik való életpályát, sokszor jelentős eredményeket érnek el, különösen ha olyan jó képességűek, mint amilyennek a fia látszik a leírás alapján. Tehát még egyszer: hallgasson a szívére!