Aktuális

Sérültek és épek együtt

Képzeljék el, hogy egyszer tolókocsival indulnak bevásárolni. Hogyan jutnak el a boltig, és vissza? Ha sikerrel teszik meg az utat, akkor szerencsés emberek....

Mert akkor nem kellett buszra, villamosra szállniuk, nem voltak lépcsők és méretesek voltak az ajtók. De nem csak ezekkel a technikai akadályokkal kellene szembenézniük, amikor kilépnek az utcára, hanem az emberek csodálkozó, kíváncsi, megvető és sajnálkozó tekintetével is. Lehet, hogy ez a nehezebb.

Általában elhessegetjük ezeket a gondolatokat. Mert mi szerencsések vagyunk. Pedig sokféle módon lehetünk részesei egy ilyen útnak. Nem csak úgy, hogy mi ülünk a tolókocsiban, úgy is, hogy mi toljuk azt, mert a gyerekünk, valamelyik szülőnk, barátunk szorul rá.

Esélyegyenlőség

Önök mit éreznének, ha nem tudnának belépni a legközelebbi nagyáruházba, ahol egyébként vásárolni szoktak, mert a forgóajtó nem engedi be a tolókocsisokat? Ez az esélyegyenlőség? Törvény ugyan van már erre is, a valóság azonban még messze jár a vágyaktól.

1981 a rokkantak éve volt. Akkor véletlenül egy hónapot tölthettem az Egyesült Államokban meséli Judit, aki az ötvenes években elterjedt gyermekbénulás miatt került tolókocsiba. Addig azt hittem, hogy a miénk a létező világok legjobbika. Kint szembesültem azzal, hogy ez mekkora tévedés. Ott láttam, hogy akár egyedül is élhetnék, mert mindenütt gondolnak a mozgássérültekre.

Lehet közlekedni az utcán, be tudok menni a boltokba, koncertekre járhatok, mert a legapróbb részletekre is szinte zavarba ejtően figyelnek. A bevásárlóközpontok előtt három-négy parkolóhely is rendelkezésre áll, amelyeket még véletlenül sem foglalnak el egészségesek. Egyszerű és praktikus dolgokat találnak ki, például tolókocsira kapcsolható bevásárlókocsit, mely lehetővé teszi, hogy mi is kényelmesen vásárolhassunk. Mindez ott egészen természetes.

Judit ma már megbocsátóan emlékezik a gyerekkorára. Pedig nem volt könnyű se neki, se a szüleinek. Azt mondja, az a szerencséje, hogy az egész család túlélésre rendezkedett be. A mozgáskorlátozottaknak akkoriban külön iskolába kellett járniuk, ahol ugyan volt gyógytorna, de csak összevont osztályokban tanulhattak a hat- és tízévesek, és ez óriási hátrány volt. Pedig számukra a tudás, a szakma az egyetlen esély arra, hogy önálló életet kezdhessenek. Olyan iskolát találni azonban, amelyet tolókocsival is meg lehet közelíteni, még ma is művészet.

Akkoriban a mozgáskorlátozottak intézetében sok olyan vidéki gyereket láttam, akit egyáltalán nem látogattak a szülei, vagy csak egy évben egyszer. Nem lehetett könnyű nekik sem. Azok a gyerekek szenvedtek a szeretetlenségtől. Mivel nem tanultak szakmát, nem értettek semmihez, szóba sem jöhetett, hogy önállósuljanak. Rengeteg ember kényszerült arra, hogy rokkantnyugdíjasként éljen.

Nekem szerencsém volt, magántanulóként fejeztem be az általános iskolát, és aztán gimnáziumba járhattam. Az további szerencse, hogy olyan munkát találtam, amelyet ma is szeretek. Korrektor lettem. Dolgoztam egy napilap szerkesztőségében. Mindenki segíteni akart rajtam, beletelt egy kis időbe, amíg megértették, erre csak akkor van szükség, ha kérem. Ma már vállalkozó vagyok, itthon dolgozom. Mindez nem sikerült volna a családom nélkül. Hogy velük jó a kapcsolatom, az a legnagyobb mázli az életemben. Nélkülük sehol se volnék.

Judit arról is szabadon beszél, hogy miért nem született gyereke. Nem azért, mert mozgássérült. Inkább azért, mert nem találta meg az igazit. Sok barátja volt, sok szerelme, csak éppen azzal nem találkozott, akivel szívesen együtt élt volna. Mert az is csak előítélet, hogy a sérültek nem találhatnak társra.

Ha eljönne a jó tündér

Gábor csendesen játszik a szobájában, amikor az édesanyjával, Kovacsicsné Erlei Andreával, és az édesapjával, Kovacsics Zoltánnal beszélgetek. Néha odarohan az anyjához, át-öleli a nyakát, majd visszarohan a játékaihoz. Gábor ötéves, gyönyörű, egészséges kisfiú, legfeljebb abban különbözik a többiektől, hogy az édesanyja mozgáskorlátozott.

Andrea csontfejlődési rendellenességgel született. Gimnazista korában került először közösségbe. Addig jóformán csak a szüleivel és a rokonaival találkozott. Húszéves korában kezdte felfedezni a világot. Elhatározta, hogy félreteszi a gátlásait, és nekiindul a nagyvilágnak. Moziba, színházba kezdett járni, barátokkal találkozott, egy darabig tanított is a mozgáskorlátozottak intézetében és aztán? aztán megismerte Zoltánt. Azt a fiút, aki nem azt látta meg benne, hogy tolókocsiban ül.

– Együtt nőttünk fel a lakótelepen árulja el Kovacsics Zoltán, gyerekkorom óta figyeltem őt és az édesanyját, ha elindultak otthonról. Volt nekem egészséges barátnőm is, de hamar kiderült, ha valaki belül üres, bármilyen egészséges és szép, nem tudok vele mit kezdeni. Sokan hiszik azt, hogy óriási áldozatot vállalok, hiszen sok, hagyományosan nem férfinak való munkát nekem kell megcsinálnom a háztartásban. Sokaknak nehéz ezt a másféle szereposztást elfogadni. Holott valószínűleg akkor is segítenék, ha Andrea teljesen egészséges volna. Az életünk ugyanolyan, mint bárki másé, ugyanúgy szeretünk, táncolunk, eszünk, alszunk, mint más, csak a technikai részleteket nehezebb megoldani. Andrea például autót is vezet, csak neki hosszabb ideig tart beülni a kocsiba.

Ezt a lakást Zoli találta hosszú-hosszú keresés után, mikor már megszületett Gábor – meséli Andrea. A korábbi első emeleti lakásában én szobafogságra lettem volna ítélve. Itt sikerült mindent úgy kialakítani, hogy egyedül is elboldogulok. A konyhában alacsonyan vannak a polcok, segítség nélkül is tudok főzni. Ha lehetne kívánni valamit a jó tündértől, azt kívánnám, hogy ez legyen így házon kívül is! Ne kelljen lépcsőkkel küzdeni, mindenütt legyenek rámpák és liftek. Minden legyen úgy berendezve, hogy ne szoruljunk segítségre.

Jó volna, ha az emberek gondolnának ránk, és intelligensen viszonyulnának hozzánk, nem csak csodálkozással vagy szánalommal. Ehhez azonban az kellene, hogy egészen gyerekkoruktól kezdve együtt éljenek a mozgássérültek az egészségesekkel. Gábor is hamar alkalmazkodott ahhoz a helyzethez, amelybe beleszületett. Például megtanulta, hogy nem szaladhat el mellőlem, mert nem tudok utána futni.

Gábor császármetszéssel született a harminckettedik hétre. Az orvosok attól féltek, hogy a babának nem lesz több helye a növekedésre, és attól is tartani lehetett, hogy az édesanya csontjai a betegsége miatt összetörnek. Andrea mégis boldogan emlékezik a terhességre, hiszen sokáig az sem volt bizonyos, hogy egyáltalán vállalhat-e gyermeket. Aztán a sors döntött.

– Andrea elgurul az emberek között – jegyzi meg Zoltán, én viszont látom a szemükben a sajnálkozást, látom, hogy azt gondolják, szegény asszony, és nem is tudják elképzelni, hogy ő talán nem is annyira szegény. Hogy a boldogság nem ettől függ.

A cikk folytatását a Nők Lapja 20. számában olvashatják.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése