Ingadozó önbizalom

Az én bajom a következő: 1. Kövér vagyok. Ebből következik a 2. Meglehetősen „ingadozó” az önbizalmam. Kicsit bővebben kifejtve, a helyzet a következő: jó tanuló vagyok, úgynevezett osztályelső, de az osztálytársaim mégsem utálnak, mert (ezt csak azért merem leírni, mert már többször mondták, sőt, írták is nekem) “jó fej”-nek tartanak. Én is azt hiszem – azt remélem -, hogy nem vagyok stréber. Minden buliban benne vagyok (és be is vesznek), ami az osztályt illeti. Az iskolában is mindenféle szervező tevékenységben, szakkörben részt veszek, különböző versenyeken nyertem már, és tűrhetően zongorázom, koncerteken és különböző bulikon is. Ez mind nagyon jól hangzik, a helyzet mégis az, hogy ha kikerülök a megszokott körömből, az ismerősök és barátok közül, megnémulok, meg se tudok mukkanni, és azt hiszem, hogy mindenki a kövérségemet nézi (ami részben igaz is). Ilyenkor általában rettegek az emberektől, és úgy érzem, fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem, és mit is kellene nekik mondanom. Talán ide tartozik, hogy igazából a barátaim közt a bulikon sem tudok felszabadulni, folyton érzékelem, hogy mit is gondolnak rólam, vagy legalábbis elképzelem magamnak. Hasonlóképpen: a tanulásból sem tudok igazán kikapcsolni, nem tudom elengedni magam. Folyton visszajár, hogy tudom-e ezt, tudom-e azt, ahelyett, hogy nyugodtan olvasnék vagy tévéznék, vagy sétálnék, vagy ülnék egy moziban. Még egyszer a kövérségre visszatérve, ez részben örökölt hajlam, de az orvos azt mondta, hogy semmilyen szervi oka nincs. Az biztos, hogy túl sokat eszem és keveset mozgok. Tudom, ezen nekem kellene változtatni. De mit gondoljak az ingadozó önbizalomról, a lebénulásról és hogy nem tudok kikapcsolni? Ne is akarjak emberekkel foglalkozó pályára menni?

Válasz:

Menjünk sorjában!

Karinthytól a szakkönyvekig bőségesen olvashatunk a kis- és nagykamaszkor – és az ifjúkor – ingadozó önbizalmáról. Előfordul ilyenkor, hogy az ember egyszerre – egy időben – tartja magát zseniálisan sokra hivatottnak és életképtelennek. Írással, zenével vagy bármi más effélével foglalkozva az ember úgy érzi, hogy szárnyal, határok nem állíthatják meg, viszont elviselhetetlenül szorong attól, hogy egy hivatalba menjen valamiféle ügyes-bajos dolgot elintézni, esetleg nem is megy, bár kellene, és ezért aztán életképtelennek tartja magát.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ez az önbizalom-ingadozás független is lehet a kövérségtől.

Persze: a kövérség és az ezzel kapcsolatos zavar ezt még felerősítheti. Ugyanúgy, mint a “mit is gondolnak rólam” érzését, gondolatát. Az igényes emberekkel gyakran fordul elő, hogy idegen társaságban – ahol még nem tudják, hogy ő milyen, s ezt nem is tudja egyetlen megnyilvánulással most ide varázsolni – lebénulnak.

A jeles francia színész, rendező és színházalapító, Charles Dullin sokat ír az “átkozott görcsösség”-ről, amely szerinte elsősorban a kiemelkedő tehetségeket sújtja. A próbán

a tapasztalatlan rendező esetleg azt gondolja: – Micsoda hülye! Hogyan kerülhetett ez egyáltalán a színpadra? – és csak kényszeredetten fogadja el a jelenlétét, ha elfogadja. De ha elfogadta, és eljutnak az előadásig, a “hülye” egyszer csak kivirágzik, és a lehető legjobb – könnyed és elegáns – teljesítményt nyújtja.

És hogy még folytassam az anekdotákat: Jókairól feljegyezték, hogy idegenek társaságában gyakorta teljesen elnémult, könnyen elpirult, és általában zavarban volt. Kivéve, ha ünnepelték. Ilyenkor közvetlenül, elbűvölően és minden nagyképűség nélkül tudott csevegni, fecsegni, mesélni.

Ami pedig a kikapcsolódást illeti: ez is összefügg a saját magával szemben támasztott esetleg túlzott igényességgel, de persze, a szorongással is. Hogyha pedig mindez igazán zavarja, akkor azt javasolnám, hogy forduljon megbízható szakemberhez, az ifjúkorral foglalkozó pszichológushoz, hogy az ő segítségével akár egyéni, akár csoportterápiában részt vehessen.

Az értelmes, sőt, tehetséges emberek számára a kamasz- és ifjúkori pszichoterápia rendkívüli eredményeket hozhat. (És mindez visszahathat még arra is, hogy kicsit többet mozogjon, és kicsit kevesebbet egyen, és netalán némileg kövérsége mértéke is csökkenjen. Itt tehát egy önmagába visszatérő, és a pozitív folyamatokat felerősítő körről van szó.)

Hogy pedig emberekkel foglalkozó pályára menjen-e? Nem látom, hogy a leírtakban bármi is ez ellen szólna. Az emberekkel foglalkozó pályákon – azt gondolom – az egyik legfontosabb dolog az önismeret. Magában pedig megvan az önelemzésre való hajlam. A társasági gátlásosság – netán rettegés az emberektől – teljesen eltűnhet egy másfajta, a hivatásából fakadó kapcsolatban, és helyet adhat a saját szenvedéséből fakadó megértésnek.