Egy életrevaló sztár

Mióta élsz itt?

– Amióta az eszemet tudom. Ide születtem, itt nőttem fel. Az öreg cseresznyefánkat, sajnos, ki kellett vágni, pedig az egész család azt tervezte, hogy a tövébe temetkezik majd. Ezek a hatalmas fák, a kert, a ház hihetetlen nyugalmat adnak.

Kik laknak veled ebben a hatalmas házban?

– Rengeteg emberrel vagyok és voltam mindig körülvéve. Apám, Hegyi Barnabás akkoriban halt meg, amikor születtem. Hirtelen meghaltak a nagypapák is. Anyám, a dajkám, és nagynénik, kizárólag nők vettek körül. Gyerekkoromban például imádtam átfogni egy férfi nyakát, élveztem, hogy borostás, szúrós az arca. A lányomon látom, milyen odaadással csüng az apján. Nálam ez az apa-lány szerelem kimaradt.

Édesanyádat nyilván nyomasztotta a felelősség, hogy egyszerre kell anyád és apád helyett apád legyen.

– Hitvallását felnőtt fejjel értettem meg igazán. Úgy gondolta, ha vele történik valami, nekem akkor is élnem kell, ezért életrevalónak nevelt. Köztünk nem volt majomszeretet, az volt a leosztás, hogy a dadám, Magdus az anyám, az anyám pedig az apám. Magdus, ha kellett, kényeztetett, az ágyam mellett ült, mesét olvasott, simogatta az arcom, amíg elaludtam. Anyámmal, a dajkámmal és a nagybátyámékkal a mai napig együtt lakom. Az uram olykor mondja is, “micsoda dolog, hogy még nem váltál le az anyádról.” De meg kell értenie, hogy ezek az emberek az életem részei, attól lettem ilyen, hogy vannak, és ha elfogad, a családommal együtt kell elfogadnia.

A hangodnak különleges színe van. Ha te szinkronizálsz egy szereplőt, a “semmi különös” figurából is karakter lesz.

– Pedig éppen emiatt nem akartak felvenni a főiskolára. Amikor bekerültem, még nem tudtam a hangommal bánni, de ott volt Bagó Gizella tanárnő, akinél fantasztikusabb embert, pedagógust nem ismertem. Azt kaptam tőle a diplomaosztóra, hogy nem engedte el a kezemet, tanít továbbra is, ami olyan kincs, mint ez a ház: nyugalmat, biztonságot és harmóniát ad.

A lányok illegnek-billegnek a tükör előtt, aztán eldöntik, hogy színésznő lesz belőlük. Te is így csináltad?

– Nem. Sőt! Az első pillanatban megmondta az anyám, hogy “ez az, amit te soha nem fogsz csinálni”, mert nem akarta, hogy boldogtalan felnőtt legyek. Úgy gondolta, mint operatőr apám, hogy a “színész nem ember, hanem mozgó kellék, fényvisszaverő felület”. Ráadásul hihetetlenül lámpalázas voltam, semmi se utalt rá, hogy fel fogok kerülni a deszkákra. A mai napig lámpalázas vagyok.

– Hogy küzdöd le?

– Ha egyedül állok az “ezerfejűvel” szemben, frászt kapok, mert nincs kibe kapaszkodni. Mostanában az önálló estem kapcsán kezdem megtanulni, milyen jó, ha a közönség a partner, mert közvetlen kontaktust teremthetek vele. A színház más, amint ott van valaki, elkezdem hihetetlenül élvezni, felszabadult vagyok.

Gondolom, azért vagy színész, mert a szereplés boldogságrésze nagyobb, mint a frász. Különben nem csinálnád.

– Sokkal nagyobb. Imádnivaló szenvedély, persze, nehéz, sokféle dolgot kíván. Fantasztikusan perverz szakma. Egy normális ember megpróbálja a bánatát eltemetni, a jó ösztöneire hagyatkozva elfelejteni, mélyre leásni, túlélni. Mi fordítva működünk. Minél nagyobb bánat ér, annál jobban megpróbáljuk kiaknázni, felhasználni: a szerep olyan, mint egy nyilvános pszichoanalízis. A közönségnek fogalma nincs arról, honnan vetted az alapanyagot, csak azt látja, hogy valami hiteles, nagyon megélt dolog van mögötte. Tehát nekem minél jobban fáj valami az életben, színésznő “énemnek” annál jobb.

Színházban azt látja az ember, hogy ha szeretnek egy művészt és jó a közönség, a színész megtáltosodik, kivirul.

– Mert ez egy bizalmi viszony, rendkívüli, ezoterikus kapcsolat.

Mennyire érzitek a játék közben, hogy veszi vagy nem veszi a lapot a közönség?

– Mindent érzek. Megfoghatatlan, képlékeny, fantasztikus érzés az, hogyan tudsz úrrá lenni az érzéseken, a tömegen. Halálosan mámorító is, ez a drog része, hogy ott állsz, és egyszer csak megérzed, hogy élik a drámát, a tieid, és te az övék vagy. Ha beszélsz róla, profán lesz a szavaktól, ha csinálod, mámorító. Furcsa, de nem véletlenül szeretjük a színházat ennyire.

Szerepelsz a Púderben. Remek cím, hiszen mi, nők, talán bölcsességből, nem igazán kívánjuk a dolgokat nyers valóságukban látni. Púderezzük a problémákat, a változásainkat is.

– Csak a csomagolás változik, amit persze borzasztóan nehéz megszokni, de belül fiatal maradsz. Nézz meg egy hetvenéves embert, amikor szerelmes, ugyanolyan hülye, mint tizenhat évesen. A lelkedben fiatal vagy. Gondolj az érettségire, az első szerelmedre, az esküvődre, vagy a gyereked születésére. Ha jól visszagondolsz rá, akkor újraéled. Azért ez nagy áldás.

Az is, hogy így gondolod.

– Jobb így gondolni, mert könnyebb egy lelkében fiatal emberrel élni, mint egy lelkében, testében megfáradttal, aki kibillenthetetlen a kiábrándultságból. Én szeretek élni.

Az interjú teljes egészében a Nők Lapjában olvasható.