Újra tanult járni és beszélni

Vadas Zsuzsa | 2001. Június 06.
Ablakából a Dunára látni, a falról Nagy László fényképe néz ránk. Itt él negyvenhárom éve. Innét rohant el játszani, filmezni, verseket mondani, és ide tért vissza a kórházból, majdnem magatehetetlenül.

És itt tanult meg másodszor is járni és beszélni. Néhány éve még háromlábú bottal araszolgatott, de ma már csak a botot viszi magával, otthon pedig a saját lábán közlekedik. Kisimult az arca, nevet a szeme, az egész lénye korát meghazudtolóan fiatalos.

Mi történt veled nyolc éve?

– Agyvérzést kaptam. Egyik pillanatról a másikra. Nyár volt, befejeztük az évadot, épp Görögországba készültünk a barátnőmmel. Este lefeküdtem, remekül aludtam, de másnap reggel feltűnt, hogy botladozik a nyelvem. Hívtam az ismerősöket, mindegyik azt hitte, hogy becsíptem. Kivéve a barátnőmet, aki kétszázötven kilométernyire lakik Pesttől, és azonnal hívta a mentőket.

Bevittek a kórházba, ahol már csak az ügyeletes orvos tartózkodott. Pedig akkor még lehetett volna rajtam segíteni. Másnap reggelre tökéletesen megbénultam. Annyira, hogy nem láttam és beszélni sem tudtam. Irtózatos volt. Arra gondoltam, ha így marad, akkor jobb lenne meghalnom. Kétségbeesésemben verseket kezdtem mondani magamban, és kiderült, hogy a világon mindenre emlékszem, csak nem tudom magam kifejezni. Ezután közölték velem, hogy készüljek fel a legrosszabbra: soha életemben nem fogok kiszállni a tolószékből.

Erre fogtad magad, és azért is talpra álltál.

– Nem ment ez ilyen könnyen. Amikor végre hazamehettem a kórházból, elhatároztam, hogy most gyönyörűen megtanulok mindent újból. Fogtam a háromlábú botomat, és elmentem vele szép lassan a belső folyosó végéig, onnét lebotorkáltam az ötödik emeletről és feljöttem. Eleinte ez két óráig is eltartott, majd egyre kevesebb ideig. Milliméterenként gyógyultam. Gyakran három hónap is beletelt, mire felfedeztem, hogy már ezt is tudom. Így voltam a beszéddel is. Soha nem hittem volna, milyen nehéz értelmesen elmondani azt, ami magától értetődő. Például, hogy mit kell tudnom a kerítésről.

Pályád csúcsán ért ez a csapás. Szerettek, imádtak, ünnepeltek. Mi válthatta ki az agyvérzést?

– Húszéves korom óta tudom, hogy magas a vérnyomásom. Régen olyan szörnyű gyógyszereket adtak erre, hogy döntenem kellett: vagy nyugtatókon élő, lelassult ember leszek, vagy színésznő. Az utóbbit választottam. Amikor már rendes gyógyszert is lehetett kapni, elmentem az orvoshoz, akit nem annyira a vérnyomásom aggasztott, hanem a szívem. Mindig mindenki a szívemmel foglalkozott, amíg agyvérzést nem kaptam a magas vérnyomástól. Hiába mondtam, hogy gyerekkorom óta szívnagyobbodásom van, mint a sportolóknak.

Sportoltál?

– Kislánykoromban annyira hajlékony volt a testem, hogy élsportolót és olimpikont akartak nevelni belőlem. Háromrét lehetett összehajtogatni, csak az izmaim voltak gyengék. Egyszer felraktak a felemás korlátra, hogy erősítsenek, és amikor átlendültem, irtózatosan nagyot durrantottam. Gyönyörű fiúk tanítottak és annyira szégyelltem magam, hogy soha többé nem mentem vissza a tornaterembe. Úgyhogy nem sportoló lettem, hanem színésznő.

Annak is egészen kivételes. A színpadon minden voltál: kisasszony, nagyasszony, öregasszony, cigányasszony, szomszédasszony.

– Még Lucifer is! Győrben. Ez akkora szám volt, hogy Budapestről is lejöttek megnézni. Imádtam. Nem voltam nő, és nem voltam férfi. Ahogy Lucifer sem nő, vagy férfi, hanem a Fényhozó. Győrben mindent eljátszhattam, a világirodalom összes nagy szerepét. Lorca darabjai közül csak a Yermát nem. A Vérnászban az anyát, a feleséget és most betegen a szomszédasszonyt, az Új Színházban. Bernarda Alba házában a legkisebb lányt, és később magát Bernardát. Tizenkilenc évesen – másodéves főiskolásként – már játszottam, két fiúszerepet az Úttörő Színházban, huszonöt évesen pedig öregasszonyt a Nemzetiben, ahol harmincnégy évet töltöttem el.

Színházat is csináltál, a legendás Huszonötödiket.

– A nevét is én találtam ki. Ott nemcsak játszottam, hanem rendeztem, tanítottam és írtam. Németh László, aki egy mondatot sem engedett átírni a darabjaiban, nekem odaadta a Gyász című drámáját. Azzal, hogy tetszésem szerint rendelkezzem vele. Annyit dolgoztam, de annyit! A színház mellett megállás nélkül csináltam az önálló esteket, Nagy László verseit is tőlem hallották először.

Sűrűn, szenvedélyesen éltél, irodalmi fénykörben. Verseket, szerepeket, filmeket írtak neked, és nem mindig pusztán barátságból.

– Voltak szeretőim. Juhász Ferenc, Gyurkó István, hadd ne soroljam a többieket! Erről a kettőről sokan tudnak, de egyik sem volt jelentőségteljes. Egyik kapcsolat sem tartott rettentően sokáig: egyikből zuhantam bele a másikba. Szerettem szeretni. Irtózatosan sokat dolgoztam, arra mégis mindig ráértem, hogy szeressek. Háromszor mentem férjhez, de gyereket csak egyet szültem: Zolnay Pálnak, akit huszonnyolc évesen ismertem meg, és ő rendezte számomra a legfontosabb filmeket. Ezek közül a Próféta voltál, szívem díjat is nyert Brazíliában. Nem szerelem volt az, ami hozzáfűzött. Sokkal több. Óriási barátság, szeretet és emberség. Nincs ember, akit nála jobban szerettem volna, még a fiamat sem. Hat éve halt meg, és én voltam az utolsó nő az életében. Amikor hazajöttem a kórházból, minden reggel kocsival vitt az uszodába és hozott haza. Aztán ő lett beteg, akkor már bottal jártam és én mentem hozzá.

Az interjú további része a Nők Lapjában olvasható.

Exit mobile version