Szinkronban az élettel

A hangja talán mégis ismerős. Mély és tiszta csengésű. Ha az ember közelről hallgatja, úgy érzi, a szavak áthatolnak a bőrén, a csontokon, és eljutnak egészen közel hozzá, valahová a szíve közelébe.

Grunwalsky Ferenc filmrendező is ezt érezhette. Pedig állítólag csak néhány pillanatra találkoztak.

– Éppen szinkronizáltam – meséli Ági. – Egyszer csak belépett egy szemüveges férfi a terembe. Odafordult hozzám, bemutatkozott, majd kiment a stúdióból. Ennyi volt. Később elárulta, hogy nem tudott szabadulni a hangomtól. Egy év múlva hívott föl, és főszerepet ajánlott. Ez volt a Kicsi, de nagyon erős című film, amelyre akkoriban sokan figyeltek. Több ilyen nagy találkozás volt az életemben. Ez az egyik. Életre szóló barátság lett belőle. Minden filmjében szerepeltem. A legfontosabb a Visszatérés volt. Ezért kaptam megosztva a legjobb női alakítás díját 1999-ben, a Játékfilmszemlén. 2000-ben pedig ugyanezért a filmért a filmkritikusok díját. Nem írták meg az újságok… pedig ezek rangos elismerések – mondja, és zöld szemeivel úgy néz rám, olyan mélyre, mintha látná, mit gondolok.

– Felhívtak és mondták, hogy szép ruhába menjek a díjkiosztóra. Nem is hittem el, azt gondoltam, ez csak valami vicc. De nem a díj volt fontos. Inkább a film. Hogy megszülethetett. Tudom, nem nézték meg sokan, ez nem az a fajta mozi. Ám minket akkor megérintett. Megjártuk a poklot. Engem annyira feltöltött, hogy még hónapokig éltem belőle. Nincs bennem hiányérzet.

Nem bánod, hogy így történt, hogy a filmet választottad, és nem a színházat, a mindennapi sikert? – faggatom.

Kinéz egy pillanatra az ablakon. – Egyáltalán nem. Sokat köszönhetek ennek a filmnek. Egy találkozást is. Véletlenül másvalaki díját vittem haza. A Bollók Csabáét. Mire kibogoztuk a szálakat, és mindenki a saját jutalmával távozott, addigra teljesen összegabalyodtunk. Csabában megtaláltam azt a férfit, akire vártam. Mint zsák a foltját – szoktam mondogatni. Pedig már nem is hittem, hogy ez megtörténhet velem.

Vagyis így kellett lennie? – kérdezek tovább. – Mintha azt gondolnád, hogy nem te irányítod az életed.

– Mindig hagytam, hogy sodorjon az élet. Sokáig színésznő sem akartam lenni. Gyógypedagógusnak készültem. Egészen komolyan. Mert azt gondoltam, segíteni kell az embereknek. Volt a lakásunk közelében egy kisegítő iskola, és olyan esendőnek, meghatónak és szeretnivalónak láttam az odajáró gyerekeket. Közben azonban folyton szavalóversenyekre küldtek, nem is értettem, miért. Talán a hangom miatt. Rengeteg verset tudtam, és folyton nyertem. Az édesanyám azt szerette volna, ha orvos lesz belőlem, de én irtóztam a vértől. Egészen máson járt az eszem. Az öcsémmel, Csere Lászlóval, színpadot eszkábáltunk magunknak, és jeleneteket találtunk ki. A műkorcsolya világbajnokság alatt a parkettán csúszkáltunk, és Laci úgy dobált a levegőbe, ahogy Protapopov a nejét. Nehezen engedelmeskedtünk az iskola törvényeinek. Nem is tanultam meg csak azt, ami érdekelt, a magyart, a történelmet. Matekból és fizikából viszont folyton bukásra álltam. Hatalmas társaság vett mindig körül, bulikat rendeztünk. Az édesanyám néha megpróbált bezárni, eltiltani a többiektől, de csak egy darabig sikerült. Mindig kisiklottam a kezei közül. Ma már csodálom őt, hogy bírta egyedül, két ilyen eleven kölyökkel. Hálás vagyok még a csattanós pofonokért is, nélkülük, ki tudja, hová csúsztam volna.

Aztán a gimnáziumban volt még valaki, aki terelgette. Egy jó magyar tanár. Azt mondta neki, próbálja meg a főiskolát… Elment. Elmondta a verseket, amelyeket tudott. Inkább játék volt ez, nem küzdelem. Arra számított, meg se hallgatják. Átment az első fordulón, át a másodikon. Aztán a harmadikon azt mondták neki, még “öregednie kell”. Próbálkozzék a Nemzeti Színház Stúdiójában. Elment hát öregedni. Oda fölvették rögtön. De a Gyógypedagógiai Főiskolára is. És jött egy nyár, amikor még mindig nem tudta, mit akar. Aztán az évadnyitón egyszerre eldőlt minden. Ott látta Kállai Ferencet, Básti Lajost, Major Tamást, Váradi Hédit. Teljesen elvarázsolta a színház, és már tudta, itt szeretne maradni, hogy színésznő lehessen. Volt egy zseniális tanára, Bodnár Sándor, akinek tudása java részét köszönheti. A következő évben már készült a vizsgákra, de mintha csak próbára akarta volna tenni a sors, megint nem vették föl. A Nemzetiben közben már kisebb szerepeket kapott, együtt játszott Törőcsik Marival. A harmadik év végén Debrecenbe hívták. Úgy gondolta, fölösleges többé a főiskolával próbálkoznia.

Csere Ágnes története a Nők Lapjában folytatódik.