Tetszik nekem a világ

Nagyon szeretik önt az emberek. Nem mindenkiért aggódunk így. Minek köszönheti ezt?

– Nem tudom. Azt viszont igen, hogy ez segít a gyógyulásában. Amikor elütött a rendőrautó, ezt egyszer már megtapasztalhattam. Amit akkor kaptam, és hála Istennek most is kapok, az nagyon jólesik. A gyerekkoncertjeim révén jöttem rá, mi az, amit az emberek, a gyerekek értékelnek, és mi az, amit nem. Egyszerű dolgok. A gyerek nem szereti, ha kis tapasztalatlan butának tekintik, aki ugyan aranyos, de nem érdemes a véleményére odafigyelni. Azt szereti, ha úgy beszélnek vele, mint egy másik emberrel. Mindent meg lehet magyarázni neki, nem szabad lenézni, nem szabad azt hinni, hogy én különb vagyok nála, értékesebb, vagy jobb, pusztán azért, mert már felnőttem.

Mintha felnőttként is ritkán kapnánk meg ezt a tiszteletet, vagy csak kevesektől. Az, hogy tud erre figyelni, azt feltételezi, hogy ön is kapta valahonnan az erre való képességet.

– Talán anyámtól, de azt hiszem, nálunk mindenki úgy gondolkozott, hogy nem szabad senkiről ítéletet mondani anélkül, hogy megismernénk. Tisztelni kell a másikat, el kell fogadni a másságot.

Nyilatkozott egyszer arról, mennyire szereti a krumplikását, a paprikás krumplit, az édesanyja főztjét. Nem könnyű időszakot idéznek ezek az ételek.

– Amikor én kislány voltam, az emberek kénytelenek voltak hústalan napokat tartani, mert nem volt hús. De én ezeket a krumplis ételeket nagyon szerettem. Pedig az apai nagyanyám tréfából gyakran mondogatta, ne egyél sok krumplit, mert megnő a fejed. Ő egyébként felvidéki szlovák volt, és rengeteg nagyon finom krumplis ételt készített. A szüleim Budapesten születtek, én Budán nőttem fel. A házban, ahol laktunk, rengeteg gyerek volt, főleg fiúk. Teljesen elfiúsodtam közöttük. Sok mindent megtanultam, amit nem szabad. Például verekedni. Mert visszaütnek. Gimnazistaként később lovagolni kezdtem. Addig ügyeskedtünk hatan lányok, míg végül sikerült a Budapesti Honvédhez bekerülni. Kollár Kornél, az edző, akit később nagyon megszerettem, egyáltalán nem örült nekünk., talán azt gondolta, csak baj lesz velünk. Három lány, amikor először találkoztunk a lovakkal, nagyon megijedt, két-három heti próbálkozás után abba is hagyták. Én viszont meg akartam mutatni, hogy nem félek. Aki győzte már le saját félelmét, az tudja, milyen nagy élmény ez. Aztán beleszerettem a lovakba. A ló mindent tud. Tudja, mikor van verseny, mikor edzés, tudja, hogy ki ül rá. Azt talán nem mindig tudja, hogy miért bántják. Ez nagyon fontos és szép ideje volt az életemnek. Rengeteget tanultam. Önfegyelmet, küzdeni akarást, lemondást, megismertem a győzelem örömét, meg azt, hogy mi a fontossági sorrend.

Mi a fontossági sorrend?

– A lovas sportban maga a kapcsolat áll az első helyen. Az ember megtanulja, hogy figyelni kell a másikra, hogy mit jelent egy-egy mozdulat, egy tekintet. Azt is megsejti, hogy a siker az nagyon lényeges, de nem tart örökké, és nem feltétlenül határozza meg az értéket.

Hogy szakadt meg ez a szerelem?

– A szerelem nem szakadt meg, de a lovaglást abba kellett hagynom. Abban az évben, amikor felvettek a főiskolára, nagyon jó eredményeket értem el. Bekerültem az ifjúsági válogatottba, és eljuthattam Velencébe, az Európa-bajnokságra, ahol elég jól szerepeltünk. Azt hiszem, ez volt életem legszebb éve! A főiskola első évében, ugyan nehézségek árán, de még mindennap jártam edzésre, aztán tavasszal egy versenyen eltörtem a kulcscsontomat, egész nyáron kórházban voltam. Végigbőgtem a nyarat, mert döntenem kellett, vagy a főiskola, vagy a lovak. A főiskolát választottam. Máig sem vagyok benne biztos, de remélem, hogy jól döntöttem.

Ekkor dőlt el, hogy színész lesz?

– Valójában a lovardába is azért mentem, mert színész akartam lenni, és azt gondoltam, majd ennek később hasznát veszem, de soha nem kellett. Egyetlenegyszer, a Szerelmesfilmben lovagoltam. Abban is azért, mert Szabó István ismerte lovas múltamat, és így írta meg a szerepet.

A hatvanas évek, amikor végzett a főiskolán, nagyon jó időszaknak tűnik az ön életében.

– Nagyon szerencsés kezdet volt. Amikor a másodikat végeztük, bejött hozzánk Keleti Márton, Bacsó Péterrel és Szász Péterrel, a munkatársaival. Megnéztek bennünket, és azt mondták, egy filmet fogunk forgatni, gimnazista lányokról. Ez volt az Esős vasárnap. Sikerünk volt. A film bemutatójának másnapján már ismertek az emberek az utcán.

Ezek az évek a hippimozgalom elterjedését is magukkal hozták. Lehetett ebből itthon érezni valamit?

– Igen, és tetszett is belőle sok minden. Megalakultak az első magyar beatzenekarok. A srácok elkezdték növeszteni a hajukat. Én szerettem volna énekelni, persze, olyan dalokat, amelyeknek szövege, zenéje az én ízlésemnek is megfelel. Bródyt azért nyúztam folyton, hogy írjon nekem egy dalt. Egyszer nálunk járt, és véletlenül a gitárja is vele volt. Én megint rákezdtem, hogy igazán írhatnál nekem egy dalt, ő levett egy könyvet a polcról, kinyitotta, és ott volt a Csiribiri, Weöres Sándor verse. Elővette a gitárt, és végre megszületett az első dal. A második a Micimackó volt.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.