Hóbortos nyár

Amint elkezdtem gyűjtögetni a nyári hóbortokat, tarka kedvteléseket, hamarosan világossá vált számomra, hogy ennyi erővel a tengert is kimerhetném. A mulatságoknak se szeri, se száma. Amikor befejeztem az írást, sokáig tűnődtem azon, miért éppen az alábbi embereket, családokat választottam. Nem tudtam megmagyarázni, de homályosan éreztem, hogy valamiben nagyon hasonlítanak. Akkor villant be ez a Hrabal-idézet: “…élj, mint a nap, és szeress, mint a hold – azt mérlegeld, hogy tudsz szeretni és beszívni a tiszta levegőt. Tanuld meg: többet ne igényelj a világtól, s a világ kitárja előtted ölelő karjait.” Ők megtanulták. Ezért kerülhettek öntudatlanul egymás mellé ezeken az oldalakon. Tudnak valamit, amit oly sokan elfelejtünk a hétköznapok során. Azt, hogy az élet szép. Egy pillanatra sem felejtik el.

Vitorlát bonts!

– Indulás! – adta ki a jelszót a vakáció első napján Tonya, mert a Balaton összes kikötőjében csak ezen a néven emlegetik Furtenbacher Antalt. A felesége, Dzsizu, más néven “mocskos mancsaft”, született Hetyei Gizella, villámgyorsan megoldotta a köteleket, aztán odaugrott a kormányrúdhoz. A gyerekek, Toto és Marci ellökték a hajót a parttól, majd egy ugrással a fedélzeten termettek. A Fúria méltóságosan kiúszott a vízre, és néhány perc múlva már dagasztották vitorláját a szelek. Folytatódhat a nagy kaland, amely idestova húsz éve tart az életükben. Ekkor építette a férfi saját kezűleg az első hajóját, egy gyönyörű Európa 30-ast. Számtalan javítgatnivaló akadt rajta, de ez nem szegte kedvét. Dzsizu szenvedélyes legénységnek bizonyult, versenyről versenyre követte férjét. Hamarosan egy még nagyobb hajóval, egy Balaton-50-essel szelték a vizet. Ez volt a Fúria, amelyet a mai napig a “Balaton királyának” hívnak.

A vitorlázást nem lehetett megunni. Amikor első gyermekük megszületett, lehozták babakocsistul, azt kikötötték a hajó farába, Toto meg békésen ringatózott a kajütben. A srácaik nélkül a szülők azóta sem tesznek egy tapodtat sem.

– A hajón tudunk igazán gyereket nevelni – mondja Tonya. – Itt azt csinálják, amit mi mondunk, nem azt, amit a tanárok vagy a haverok. Szorosan össze vagyunk zárva, de nem bánják. Együtt szuszogunk éjszakánként, együtt éljük át a viharokat, és közösen túrázunk a Balaton körül. A fiúkat egyelőre nem érdekli a dolog sportrésze, viszont napi hat órát töltenek a vízben. Úgy ficánkolnak, mint a halak, és még sohasem jöttek azzal, hogy elegük van belőle. Gyakran hívunk barátokat a Fúriára, akik tudják, milyen nagyszerű mulatság ez. Akadnak persze, nehéz helyzetek. Ha piroslik az ég alja, és megjelenik alatta egy fekete csík, akkor perceken belül lecsap a vihar. A hajóból pedig nincs kiszállás, állni kell a sarat. Tavaly a Fehér szalag-versenyen a szürkülettel támadt fel a szél, és hamarosan ideért a jég is. Őrjöngött a tó, és aki nem vett fel sapkát, annak bizony kék-zöld lett a feje. Másnap, a kikötőben, nem győztük egymásnak mesélni a kalandjainkat.

– Hajaj – fűzi hozzá Dzsizu –, egész legendák keringenek, amelyekben a férfiak hősökké válnak! Aki netán megfutamodna a tó haragja elől, azt a többiek kibeszélik. Pletykás népség a kikötőké…

Sokszor hívták már őket a tengerre vitorlázni, de Tonya mindig azt kérdezi ilyenkor: “Jártál már Pálkövén, a kőkirakónál? Ott, ahol a nádasban fütyül a rigó?” De azt is kérdezhetné, “Ettél már halászlét Szemesen, a Halászok kikötőjében?” “Vitorláztál már teliholdkor a tavon?” Mert ők az ezüsthidat két órán keresztül is elnézegetik némán. Hiszen annyi szépség van még itt is, annyi felfedeznivaló!

Dolce vita

A vízen többnyire nyugodtan telnek a napok, bezzeg a parton zajlik az élet! Nappal strandolás vagy munka, kinek mi, de este nyolc felé kitör az egyenlőség. Az aranyifjak “kifényezik a csukát”, nyomnak egy kis zselét a hajukra, a lányok belebújnak a legdögösebb rucijukba, és hajrá! – indulhat az éjszakai élet. A legpörgősebb a július és az augusztus. Ilyenkor mindenki itt van. Nagyképű pesti csibészek, reménykedő butikos lányok és vékonypénzű diákok. Csiszi, alias Csiszár Ákos Alsóőrsön nőtt fel, és a nyári szünetekben két jó barátjával, Dinóval, a “vitorlatechnikussal és kertésszel” meg Petivel, a testnevelés szakos diákkal együtt jár esténként a mólóra “hajtani a csajokat”. Érzik, hogy a gondtalan főiskolai évek lassan véget érnek, ezért még hevesebben vetik bele magukat a nyüzsgésbe. A parti diszkó mindenkié. Elegáns, de azért megfizethető. A fiúk körbe-körbe szambázzák a lányokat, hátha sikerül felcsípni valakit.

– Elképesztő, milyen tudatosan vadásznak a csajok! – mesélik felháborodottan. – Kizárólag gazdag palik jöhetnek náluk szóba. Az is előfordul, hogy ideutaznak hétvégére, kivesznek egy szobát, és hazafelé már egy kabrióban ülnek. Könnyű dolguk van, üres zsebbel is nekivághatnak, mindenütt a fiúk fizetnek. No, nem panaszkodunk, azért nekünk is gyakran összejön a buli. Múltkor például három butikos lányt, egy szőkét, egy barnát meg egy vöröset néztünk ki magunknak. Lejárt a munkájuk, hazakészültek, és akartak még egy jó estét. Kicsit fűtöttük, majd, amikor besötétedett, átsegítettük őket a strandkerítésén. Meztelenre vetkőztünk, és belecsobbantunk a tóba. Mi volt ehhez képest a Trevi-kút meg Anita Ekberg! A lányok vihogtak, és berohantak a fürdőruhás butikba a behűtött pezsgőjükért. A hangulat hamarosan a tetőfokára hágott, és elkezdődött a dili: beöltöztettek bennünket női bikinibe, mi pedig kiálltunk táncolni a diszkó elé. Hatalmas közönség gyűlt körénk. Aztán jött a móka a csajokkal…

És másnap is folytatódott. A fiúk részt vettek a vízi snowboard-kupán, majd ők voltak a sztárok a “dilifutamon”, ahol szinte mindennel, Trabant-háztetővel, gumicsónakkal, szánkóval lehetett ugratni a vízbe. A közönség rájuk szavazott. Abszolút győzteseknek érezték magukat.

A láb mindig kéznél van

Lehet, hogy zátonyra fut a huszonhárom éves Pii (Tóth István) kapcsolata Krisztával? Az bizony megeshet, mert a fiú idén nyáron inkább a varázsos Skót-felföld mellett döntött.

– Kamaszkorom óta mágnesként vonzott a számítógépek világa – meséli a barátságos tekintetű rendszergazda, aki mögött azonban – igaz, csak hobbiszinten – évtizedes sportmúlt áll. – Nemcsak a munkám köt az informatikához, hanem a szabadidőm szinte minden percét is ez tölti ki. Tavaly tavasszal egyszer csak elegem lett a munkamániából, és ki akartam törni. A Zalai-dombságot vagy a marokkói Atlasz-hegységet másszam meg? – tettem föl magamnak a kérdést. Hónapokon át böngészte az internetet, végül a dilemmát egy miskolci székhelyű világjáró klub döntötte el.

A fiút érthetően jobban vonzották a mesebeli Afrika egeket ostromló, négyezer métert meghaladó csúcsai, mint a hazai lankák. Az elhatározást több hónapos, izgalommal teli várakozás követte, no meg kemény teljesítménytúrák sorozata. A Kinizsiről elnevezett, száz kilométeres, Csillaghegytől Tatabányáig tartó út kifogott rajta, fél távnál feladni kényszerült az erőpróbát. Kicsit el is bizonytalanodott, hogy ha a hétszáz méteres ormok ennyire megviselték a kondícióját, vajon sikerülhet-e tűző napsütésben a marokkói felhők közé kapaszkodnia? A sok kicsi azonban sokra ment, a feszített ütemű bakancsos barangolások sikeressége már azzal biztatta, hogy tán az Atlasztól sem kell megijednie. Elérkezett a nagy nap, és Pii a sejtelmes arab világ forgatagában találta magát. Nem sok idő jutott alkudozásra a marrákesi kereskedőkkel. A harmincfős társaság, alaposan felmálházva – hátukon cipelve sátrat, hátizsákot, többnapi élelmet – nekivágott az embert próbáló kalandnak. Három napig tartott, amíg feljutottak a 4165 méter magas Toubkal csúcsra, amely Észak-Afrika legmagasabb sziklája. Pii nem tagadja, hogy útközben néha eltűnődött azon: talán mégis a hazai dombságot kellett volna választania. A hegyoromról nyíló panoráma azonban mindenért kárpótolta. A sikeren felbuzdulva ott helyben elhatározta, hogy tíz éven belül meghódítja a Mount Everestet is. De addig is várja a Skót-felföld!

Még több történet az e heti Nők Lapjában!