Bölcsességem története

Tizenhét évesen túl voltam a gyomorfekélyen, amit bölcs rezignáltsággal vettem tudomásul, hiszen J. D. Salinger is megmondta: “Aki tizennyolc éves koráig nem kap gyomorfekélyt, az áruló!” Miközben kortársaim szakállas partizánokért rajongtak, én egyre értetlenebbül néztem az oktalan lelkesedést, a pátoszon meg egyenesen röhögnöm kellett.
Tizenkilenc évesen elhatároztam: bölcs leszek. Hosszú fehér szakállt növesztek, csöndesen elmélkedem, pipázgatok, és nem hagyom földegesíteni magam. Görcsös igyekezetemtől újabb gyomorfekélyt kaptam. Alig múltam húszéves, amikor úgy döntöttem, családot alapítok, és bölcs megértésben nevelem gyermekeimet. Igaz, ezt környezetemben mindössze ketten tartottuk megfontolt döntésnek: én és a feleségem. Ő sem sokáig. Mindesetre a gyerekeimhez képest egy ideig bölcsnek érezhettem magam. Ez is csak addig tartott, amíg a lányaim észrevették, hogy a moziban együtt zokogok velük E. T. halálán, akkor előttük is világossá vált, mit ér a papa hidegvére. Más kárán tanul a bölcs, mondják. Én a sajátomon sem. Újra megnősültem (és lásd, mint fenn). Azóta szabályos időközökben gyermekeket nemzek, mindig legyen valaki a közelemben, aki fölnéz rám, és látja, milyen távolságtartó nyugalommal szemlélem a világot. De a gyerekeim, sajnos, egyre csökkenő időtartam alatt ismerik ki az apjukat.
Na, de az egészségemre tényleg vigyázni fogok, határoztam el. Nem kell mindent komolyan venni! Nem hagyom magam tönkretenni! Buddhista könyveket fogok olvasgatni, meditálok, és leszokom a dohányzásról. Úszás, torna, tenisz, síelés… Gyomorfekély, gerincsérv, vegetatív neurózis, rák… Csak azt a fogadalmamat sikerült betartanom, hogy leszokom a dohányzásról. Harmincöt éve egyfolytában leszokom.
A hivatásomban mindenképpen bölcs leszek, döntöttem harminc éve. Nem leszek hiú, nem vigyorgok magazinok címlapján, nem kacsingatok díjakra, és nem roppanok össze a rossz kritikáktól. A magam útját járom, csak a szakma érdekel: a szent hír, a tárgyilagos riport, a bensőséges interjú, a könnyed publicisztika. És tessék, még mostanában is, időről időre fölfedezem magam valamelyik női lapban, amint érzelmes, öregedő macsóként bűvölöm a kamaszlányokat.
Amióta abbahagytam a televíziózást, több időm jut az olvasásra. Ismét elővettem Krúdyt, Mikszáthot, Móriczot, Karinthyt, Kosztolányit, Örkényt és a többieket. És egyszer csak, az érzelmek és indulatok mögött összeállt egy olyan megbízható értékrend, amelybe kapaszkodva jobban láttam, hogyan töredezett darabjaira körülöttünk a világ, mit veszítettünk el. Egész kötetet állítottam össze szenvedélyekből, szeretetből, fájdalomból, iróniából.
A fenébe a bölcsességgel! – kiáltottam. Nem megy. Jöjjenek inkább az indulatok, az érzelmek! Igen, bevallom, fáj, ha becsapnak, ha megcsalnak, fáj, hogy elbutult a doboz, amelyben a fél életemet töltöttem. Szégyent érzek, ha éhező, megalázott embereket látok az utcán vagy a képernyőn, igenis dicsekszem a zseniális gyerekeimmel, és boldog vagyok, ha rám mosolyog a szerelem. Fölháborít a nagyképű ostobaság, a hatalomvágy, az intézményesült lopás. Fáj, hogy nem is értjük egymást, hogy a valódi elemzések, megoldások helyett egyre többen zsidóznak, araboznak, cigányoznak, fasisztáznak. Bevallom, növekszik bennem is a gyűlölet, bár igaz, csupán a gyűlölet elleni gyűlölet… Napokig nem tudok aludni, ha rossz kritikát írnak rólam, és szeretnék megint elismeréseket kapni, és szájon vágnám, ha megtalálnám azt, aki kiszúrja az autóm gumiját.
Nem értem, mostanában egyre többen kérdezik tőlem, hogyan lettem ilyen bölcs?