Szeretet a mozgólépcsõn

Ilyenkor arról illik beszélni, hogy az önzetlenség többet jelent annál az összegnél, amivel így az ünnepek előtt hajlandóak vagyunk eladósodni a bankunkban, a szeretet pedig nem helyettesíthető néhány heti fékevesztett utazgatással a hatalmas bevásárlóközpontok közönyösen surrogó, klausztrofóbiáig tömött mozgólépcsőin.

Ilyenkor jó picinek lenni – jutott eszembe a mozgólépcsőn -, majd rögtön az is, hogy gyerekkoromban olyan természetes közegként vett körül a szeretet, mint egy jól kitaposott cipő. Kamaszként meg is fogalmaztam, amit addig tapasztaltam, és bizonyosságként fogadtam el, hogy csak egyféleképp lehet szeretni – feltétlenül. Viszonylag későn tűnt fel, hogy nem is olyan egyértelmű ez a szeretet dolog. Például gyereknek lenni sem volt fenékig tejfel. Szüleim rendre eldöntötték, hogy nekem mi a jó, hogy mi szolgálja az én pillanatnyi illetve a jövőre vetített érdekeimet, majd – épp, mert szerettek – erővel rávettek, hogy érdekeimnek megfelelően cselekedjem. Nem hagyták, hogy télvíz idején jeges pocsolyában fetrengjek, felpofoztak, ha harmadszorra is megpróbáltam beletuszkolni a kötőtűt a konnektorba, vagy csukott szemmel futottam át az úttesten. Ilyesmiért már én is adtam nyaklevest a fiamnak. Az óvó szeret pofonokat oszt?

Aztán jöttek a szerelmek. Nagyon tudtam szeretni, és akit szerettem érezte is. Nem voltam szerény, ugyanannyit vártam, mint amennyit adtam, mégis meglepődtem, amikor rám zúdult az ajándéközön. Meglepődtem, és zavarba jöttem. Sokat akartam, még többet kaptam, aztán rettenetesen megsértődtem, amikor kiderült, hogy mindez véges. Egy darabig kap az ember, ha túl sokat kap, elkapatják, egyre lustábban ad, és egyszer csak észreveszi, hogy eltűnik, amit addig természetes járandóságnak hitt. Kifogy a bőségszaru, ott áll a feneketlen zsákból adakozó érzelmi szponzor nélkül, és úgy érzi egyedül maradt.

Hiába adsz, ha a másiknak nem az kell, amit rá szeretnél sózni és hiába vársz, ha a másik azt hiszi épp eleget adott. – jöttem rá, kénytelen, kelletlen Az emberek ebben a világban gazdálkodnak, méricskélnek, osztanak, szoroznak, tartoznak és követelnek. Nagyon elszomorodtam, mert azt hittem, én nem ezt teszem, mégis hiába várom a többiektől is, hogy ők se tegyék. Aztán még jobban elszomorodtam, amikor rájöttem, hogy én is méricskélek. Pláne, hogy kiderült, míg én osztok-szorzok, (azt hittem, hogy a felnőttek így szokták), a jó emberek szinte mindig, és a kicsit rosszak is meglepően gyakran, adnak önzetlenül. Pénzt, barátságot, szerelmet, tanítást, segítséget, jó szót, amire épp szükség van. Ettől viszont nem szomorodtam el.

Ez az “adok-kapok” amúgy is egy furcsa dolog. Egyre erősebben hiszem, hogy adni a legjobb üzlet, mert az emberhez előbb-utóbb jóval több áramlik vissza, mint amennyit másnak juttat. Olyasmi ez, mint egy piramis játék, csak itt a végén is jut mindenkinek ajándék. A szeretet kineveti az energia megmaradás törvényét, minél többet bocsát ki valaki, annál több marad neki.

Egy számomra nagyon fontos lány mesélte nemrég, hogy néhány éve földrészekre innen, reménytelen körülmények között, pénz nélkül, elhagyatva, egy lukas matracon eszébe jutott az édesanyja. Egy ember, aki feltétlenül szereti őt, aki még soha semmivel nem bántotta meg, semmit sem hányt a szemére, akihez mindig haza mehet. Az idegen világ hirtelen nem volt többé félelmetes. Gondolom közhely, mégis fontos tény: a szeretetnél nincs értékesebb ajándék, ráadásul praktikus is. Bármennyit adhatunk belőle, senki sem fog megsértődni a fenyőfa alatt, hogy tavaly is ugyanezt kapta. Akkor már csak azt kell eldöntenem, kinek, mit vegyek, és mennyiből – sóhajtottam föl elégedetten, és leléptem a mozgólépcsőről.