Válogatott szorongásaim

Igaz, hogy azáltal hasznavehetetlenné válik, amit művel, de kínlódásaiért cserébe mégis elnézik neki még a hamisságot is, feltéve persze, hogy az illető technikás…
Miért engem választottak a címszerepre?
Valahogy úgy alakult – esküszöm, semmi alávalót nem tettem érdekében –, hogy előbb az egyik, majd a másik tévéműsornak lettem rendszeres “képernyőse”. Közel harminc éven át nemcsak, hogy nem kerestem, jószerivel kerültem a kockázatos televíziózást. A Rádióban nőttem föl, onnan ismerték meg a nevem, a hangom. A pofám iránti kereslet sikerességében közel sem bíztam annyira. A piac az piac, tehát aki a kirakatban van, előbb kel el. A plakát hatalma és ereje legyőzhetetlen.
Már most, önhittség híján is leszögezhető: ha még ebben az évben kiírják, hogy “BOZZI ÜGYVÉD SZEREPÉBEN VEREBES ISTVÁN”, arra jelenleg megtelik az ezer férőhelyes Operettszínház. Jönnek, akik kedvelnek, és szép számmal jönnek majd, akik a kárörvendés reményében váltanak jegyet. Jönnek a barátok, s megjósolható, tódulnak ellenségeim is…
“Táncolni, dalolni se restell”, – mondják, s míg évek óta rendre személyi igazolványába bejegyzett neve szerint tűnik föl, most “egy szerepben” próbálja ki magát…! Kutya lesz, négykézlábra ereszkedik, ugat is talán…! Csupa papedli!!!
Nem tagadom, világéletemben kalandor voltam. Áldom is a Teremtőm, hogy lehetőséget, kurázsit, s talán készségeket is adott sorsom fordulatainak kockázatos túléléséhez. Néhanapján kifejezetten kényszerített is, hogy ebbe-abba belevágjak.
Sose váltam tábornokká, mert ahányszor csak tehettem volna, még mindig időben visszavedlettem, és maradtam bozótharcos. Húsz életem volt, amíg másnak egy sem. Most épp visszatérek “kiképzésem” terepére, a színpadra.
Megyek a Nagymező utcában, szemem az Operettszínház főbejáratára vetem, és összeszorul a gyomrom. Itt gyülekezik majd a nagyérdemű, hogy…! (Pályám során, mint színész sem igen ismertem a lámpalázat. Legutóbb is csak kétszer éreztem olyat; egyszer, amikor a fiam filmjét először vetítették a Puskin moziban, másodszor, amikor a lányomnak Szolnokon premierje volt.)
Bemegyek az öltözőmbe, (van külön “saját öltözőm”, hiszen én vagyok a címszereplő!), rút magányomban belebámulok a tükörbe. Szememből anyám bizakodása, szájam íveléséből apám szkepszise árad.
Táncpróba után kimerülten állok a zuhany alatt. Néhány egyszerű lépés emléke, amely lépéseket szakszerű eleganciával egymásba ölteni számomra kínkeserv, önsajnálatra késztet. Törülközés közben apróbb tócsák képződnek a lábam alatt. Ezek egyelőre még steril tócsák… VIP-ajándék arc-, és szemránckrémemmel kényeztetem avulásomat, ritkuló hajam, egyre terebélyesedő homlokom, elmúlni nem akaró tokám visszataszít a valóságba.
A színpad melletti hosszú folyosó közepén a színház egyik veterán színésznője állít meg, “alig várja már, hogy láthasson”… Nem kérdezem meg tőle, mi okból…
Zavarban vagyok. (Ez pedig nem szokásom.) Egy új vezetés “kádereként”, “vendégművészként” része vagyok a régi értékrend felborításának. Agyam azt ordítja: “a piac, az piac”!!! A szívem azt súgja: “nem igazságos”. Mások harminc éve húzzák a belüket, hogy megmaradjanak primadonnának, bonvivánnak, szubrettnek, táncoskomikusnak, musicalsztárnak, vagy csak pusztán a társulat tagjának, én meg bejövök, és harminc év után – akkor játszottam utoljára a főiskolán zenés főszerepet! – kiíratom magam a színlapra elsőnek…!
A már megtanult szöveg, amint színpadra lépek, három mondatonként torpan meg a fejemben. A jelenetben Rudolf Peti épp olyan belevalóan próbál, mint amikor négy éve én rendeztem őt a Csárdáskirálynő Bónijában Kecskeméten.
Ügyetlen vagyok.
Rossz ritmusban lépek, kiesnek a kellékek a kezemből, félszegen fordulok ide, esetlenül fordulok oda, ormótlannak érzem a testemet, közhelyesnek az intonációmat.
Három hete még a Madách Színházban enyhébb sutaságokért Huszti Pétert, Piros Ildit, Trokán Petyust, Dózsa Lacit korholtam, s még mennyivel jobban a fiatalabbakat…
Tartok tőle, kedves pályatársaim, hogy nem jöttök hiába.
Ki nem állhatom, ha fényképeznek. Nem amikor csak úgy lekapnak itt-ott, az elől újabban képtelenség is volna elinalnunk, mert bizony mára nem mehetsz el úgy egy rendezvényre, hogy ne kattognának a blendék, ne villognának a vakuk, ne gyürkőznének egymással az orrod előtt a fotóriporterek. Kiváltképp, amikor a szádhoz emeled a villát. Hogy mi érdekes van abban, ha egy ismert ember étkezik?! Magam, ha egy mód van rá, nem járok fogadásokra, könyvbemutatókra, tárlatmegnyitókra. Mindig azt képzelem, hogy majd látva a fotókat, az egyszeri halandó azt gondolja: “na, odament ez is ingyen zabálni”!!!…
Hanem a “címszereppel” együtt jár, hogy lefényképeznek, de nem csak amúgy ripsz-ropsz, jártadban-keltedben, hanem külön-program során, amikor is megvilágítanak, fényt mérnek rajtad műteremben, megigazítják a fejed, elfordítják a törzsed. Kérik, nézzek lejjebb, mert becsillog a szemüvegem. Lejjebb nézek, akkor meg kidomborodik a tokám. Mosolyogjak!!!… Miért?! Mi okból?! Mi írja elő, hogy egy fényképen kötelező mosolyogni?! Az egész tortúra merő hamisságra épül.
Azért van, akit szeretek. Jung Zseni keresztnevéhez méltó módon, rendkívüli képeket csinált rólam. Aztán itt van ez a huszonhárom éves Mohos Angéla, ez is különleges tehetség. Amikor a szeméhez illeszti a gépet, mintha lőni készülne… Némileg szembeszegülök a támadással, később kiderül, ettől hatok markánsabban a képeken.
Ferenczi Orsival – aki többek között az Operettszínház sajtófőnöke, és hozzáfogható tehetséges “piárossal” még nem találkoztam pályám során – azt találják ki, hogy kutyákkal együtt leszek lefényképezve. Mondom Orsinak, “Ennek semmi értelme, mert nem sintért, hanem magam is egy kutyát játszom”, “Az nem érdekes, meglátom, jó lesz”!… Két nap alatt szervezik össze az időpontot, ami a napi tizenhat órás elfoglaltságom közepette már önmagában is bravúr. A műteremben egyre-másra gyűlnek a kutyák. Buldogok, farkaskutyák, szálkásszőrűek, pincsik. A lányok három inget hoznak, fehéret a fekete kutyákhoz, feketét a fehérekhez és egy mélyvöröset az ír szetterhez.
Egy idomító öt ebet is összeparancsol körülöttem, olyan büdösek, mint egy kiszáradt mocsár közepén heverő, nőstény tigriscsorda a párzás ciklusában. Ülök a földön, fegyelmezem magam, talán nem ül ki majd az arcomra, hogy hányingerem van. Amikor a dogot megnyugtatják, az agár indul el gazdája után. Amikor az agár leül, a komondornak támad kedve sétálni. Negyedóra üvöltözés, pofozkodás után a dögök meghunyászkodnak, az egyik farkaskutya elalszik. Vele értek egyet.
Egyetlen állat nyugodt, Orsi Artúr nevű, két hónapos mopszlija, aki nagy barátom, ezért lehet, hogy hangtalanul tűri, amikor nyaka bőrénél megragadva, lógatom a levegőbe percekig. Neki nincs szaga, nincs szava, éppúgy nem érti, mi a francot keres itt, mint én.
Angéla és Orsi nagyban köszönik, hogy kibírtam a gyötrelmeket, ebből arra következtetek, hogy másokat nehezebb ilyesmire rávenniük… Nem értem, miért, hiszen a nyilvánosság figyelmének felkeltésével kötelezően jár együtt a reklám. Fényképezkedni kell, nyilatkozni kell újságoknak, rádióknak, tévéknek, el kell menni sajtótájékoztatókra, hagyni kell a riportereknek egész délutánokra föltérképezni a lakásod.
Köztes megoldások nincsenek. Vagy odaadod magad szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül, vagy finnyás vagy, és a kutya se figyel rád.
Ami egyébként az “átélt” szagok ismeretében, kétségtelen, hogy jár bizonyos előnnyel…