Mi történt?

Szüleim, tanáraim, főnökeim mind “kedves, szerény, szorgalmas” lánynak tartottak. Visszahúzódó vagyok, mindig is az voltam. Mindmáig sohasem voltam szerelmes senkibe, és ami a társaságot illeti, abban is mindig a nők voltak szimpatikusabbak számomra.

Mindez engem sohasem zavart. Édesanyámmal bizalmas, szeretetteljes viszonyban vagyok, ő ezt is és mindent tud rólam, és olyannak szeret engem, amilyen vagyok.

Évekig dolgoztam kisvárosunk varrodájában, amíg el nem bocsátottak. S hogy miért? Éppen erről szeretnék írni. Egy varrónő osztálytársam, aki aztán velem dolgozott a varrodában is, egyszer csak arról kezdett pletykálni, hogy nekem még sohasem volt barátom, pedig már huszonkét éves vagyok. Ebből aztán hatalmas pletyka keveredett, és megszületett az ítélet, hogy szerintük (a munkatársaim szerint) én leszbikus vagyok. De az igazi megszégyenítés csak ezután következett. Először csak buta pletykának hittem, amikor azt hallottam, hogy a főnököm engem pszichológussal meg akar vizsgáltatni, hogy valóban az vagyok-e, aminek mondanak. Egyik héten aztán mondogatni kezdték, hogy jövő kedden reggel nyolc órára jön a pszichológus, hogy engem vizsgáljon.

Hivatalosan nekem senki sem szólt. Azon a bizonyos keddi napon aztán, kilenc óra után az a hír érkezett, hogy itt volt a pszichológus, és az én behívásom és beleegyezésem nélkül az aláírásomból megállapította, hogy “tényleg az vagyok”. Szörnyű kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az ezután következő napon a tulajdonos szájából hallottam, amint az előttem dolgozó varrónőnek mondta: “Buzi nekem nem kell!” Amikor lejárt a szerződésem, el is bocsátott, azzal az ürüggyel, hogy sajnos, nem tud engem foglalkoztatni, mert nincs elég munka. Nagyon le voltam sújtva, több hétig pszichiáterhez jártam, nyugtatót szedtem. Azóta egy év telt el, de a mai napig nem tudtam feldolgozni, ami velem történt. Szeretném a véleményét hallani az esetről, és szeretném, ha válaszolna arra a kérdésre, hogy vajon törvényesen járt-e el a pszichológus?