Akkor inkább elválok! II. rész

– A második házasságok jobban sikerülnek?

– Néhány szakember azt állítja, hogy nem, mert az emberek ugyanazokat a hibákat követik el. Nekem az a tapasztalatom, hogy a válás megérleli, sok mindenre megtanítja az embert. A második kapcsolatot már általában új alapokra fekteti, és jobban vigyáz rá.
A lélekbúvár a jövőt illetően a fentiek ellenére derűlátó. Úgy véli, a házasság válsága azt jelzi, hogy ez a hagyományos intézmény korrekcióra szorul, és a következő generációk ezt el is fogják végezni. Lehet, hogy az utóbbi években megcsappant házasodási kedv, ám az együttélések szaporodása és a későn vállalt gyerekek már a válások elkerülésére tett kísérletek.

Nem minden a külső

– Sose felejtem el azt a hitetlenkedő arcot, amelyet a férjem vágott aznap reggel. “Tényleg válunk?” – kérdezte, miközben a holmimat már pakolták a teherautóra. Egy kisfiú állt előttem, aki valami mélységes álomból ébredt. Pedig akkor már évek óta szenvedtem az önző hatalmaskodásaitól, az üres estéinktől, az egész képmutató életünktől – emlékezik a hetvenes évek ragyogó színésznője, Bordán Irén a házasságára, amelyért 1981-ben elhagyta a hazáját, a hivatását, és kiment Amerikába.

– Hamar rájöttem, hogy a férjemnek csak a szép magyar színésznő trófeája kellett, de otthon már nem tudott mit kezdeni vele. Bezárt a babaházba, és még azt is meg akarta szabni, kire mosolyogjak és kire ne. Én ezt eleinte a szerelem jelének tekintettem, és elnyomtam magamban a lázadást. Ma már tudom, egy percig sem szabadott volna másnak mutatkoznom, mint amilyen vagyok. Szabadnak születtem, öntörvényűnek, de akkoriban annyi csalódás ért a szakmában, hogy úgy éreztem, egyedül gyenge vagyok ebben a kemény világban. Meg persze, bedőltem a külsőségeknek, az elegáns megjelenésnek, a vonzó egzisztenciának, mint sok, hozzám hasonló fiatal nő. Nagy hibát követtem el, amikor nem hagytam időt magamnak arra, hogy a szerelmemet alaposabban megismerjem… A lányom, aki a barátjával él az egyetemen, már okosabb. Múltkor megkérdeztem tőle: Lili, van veszekedés? Nincs, anya, válaszolta. Mindent átbeszélünk.

Ez az, ami hiányzott nekem. Hogy a párom időnként megkérdezze: “Hogy érzed magad?” Nem akarta tudni. Akárhányszor kitört köztünk a háború, ő – ahelyett, hogy szembenézett volna a problémákkal – elszaladt. Pszichológushoz is megpróbáltam elcipelni, hátha a segítségével megmenthetjük a házasságunkat, de ellenállt. Sokszor mondogatta: “Ne keresd az igazságot, mert megtalálod!” Így lett. Megtaláltam. Rájöttem, hogy elég erős vagyok én magamban is, és ott, idegen földön, támasz nélkül is meg tudok állni a lábamon. Nem akartam egyedül maradni, de beláttam, hogy nem tudok olyan kapcsolatban élni, amelyben nincs őszinteség, és folyton idegtépő hatalmi harcok dúlnak. Életem legnagyobb tanulsága, hogy el kell fogadni a másikat úgy, ahogy van. “Csak” szeretni kell! A gyerekeimnek is ezt tanítom. A kisfiam naponta többször megkérdezi tőlem: “Anya, hogy érzed magad?” Közben átölel, és mélyen, kutatón a szemembe néz.

Mi lesz a gyerekeinkkel?

Emlékszem, bogárfekete, okos szeme volt. Szépen köszönt, aztán már futottak is a fiammal a kiserdőbe. Egyszer csak nem jött többet. A szülei elváltak, a fiú az édesanyjával és a testvérével elköltözött egy másik városrészbe. Nemrég újra felbukkant. Errefelé csellengett, mert az iskolát, ha csak lehet, kerüli, mondta. Több tárgyból is bukásra áll. Az édesanyja kétségbe van esve, de az apja csak megvonja a vállát: “Én is tizenhat éves korom óta dolgozom…”

– A legtöbb válásnak a gyerekek isszák meg a levét – szűri le a tapasztalatait dr. Szóka Zsuzsanna ügyvéd. – Különösen a serdülők élik meg rosszul, mert amíg a kisgyerekek csak sodródnak az eseményekkel, őket már döntéshelyzetbe kényszerítik a szülők. És a gyerekek nem tudnak jól dönteni. Ők ugyanis azt a szülőt is nagyon szeretik, akit éppen szidnak. Szörnyű, tudathasadásos helyzetben vannak, amit képtelenek feldolgozni. Még rosszabb, ha az apa vagy az anya – olykor öntudatlanul – a másik fél érzelmi zsarolására használja fel őket. A házasságból kilépni készülőnek amúgy is lelkiismeret-furdalása van a gyereke miatt, könnyű ezt kihasználni. Azok a kicsik járnak jól (ha egyáltalán lehet ezt a jelzőt ebben az esetben használni), akiket a szüleik megkímélnek a vitáktól, bíróság előtti huzavonáktól, mert képesek egymás közt, higgadtan megegyezni. Ezekben a családokban könnyebben fogják betartani a közös szülői felügyeletről szóló megállapodást is. Ez azt szeretné elősegíteni, hogy a gyerekeket érintő kérdésekben a szülők válásuk után is közösen döntsenek.

Ha két ember egy követ fúj

Gerendás Péter az ország egyik legkeresettebb gitárosa. Lemezei sorra jelennek meg, koncertek és stúdiófelkérések sorakoznak a naptárában. Meg hat születésnap – a gyerekeié. A hetediket most várják második feleségével. Az első házassága két gyerek ellenére is felbomlott, a második tökéletes – állítja a zenész, aki szerint egy kapcsolat lényege a boldogság. Ha az nem lehetséges, bármi áron, de ki kell lépni belőle.

– Egy válásnál egyik felet sem szabad vádolni. Most már mondhatom, hiszen én is sokáig hibáztattam a feleségemet, akivel tizenvalahány évig éltünk együtt. Én borítottam föl a dolgot, és azért ilyen sokára, mert két gyerek nagyon erős összetartó erő. Olyan családban nőttem föl, ahol maga a válás szó is fölért egy káromkodással.
Nálunk az volt a baj, hogy nem voltam boldog. Lehet, hogy a volt feleségem kibírta volna, én viszont, aki láttam, a szüleim házasságán, hogy létezik két ember között harmónia, egymás tisztelete, a humor, csupa olyasmi, amely nálunk nem működött, ki akartam lépni belőle.

Annak ellenére jöttem el, hogy tudtam, szörnyű lesz, és nem is tévedtem. Ezt nem lehet szépíteni, a válás – ahol gyerekek vannak – mindenféleképp tragédia. Hiába próbálja az ember a gyerekek sebét nyalogatni, érzelmileg és anyagilag segíteni, támogatni őket, az már nem ugyanaz, mint amikor még együtt élt velük. A nagyfiam tizenkilenc, a lányom tizenöt éves. Amikor elköltöztem, a fiam tíz lehetett, a lányom hat körül. Mostanában beszélgettem a fiammal, aki szemrehányást tett, és azt mondta: ilyet nem szabad tenni. Úgy beszélt velem, mint egy felelőtlen kölökkel, aki valami nagy bajt csinált. Szerinte, ha ő nősül majd, az csak végleges lehet. Azt válaszoltam, hogy én örülnék a legjobban, ha sose értene meg engem, mert ez azt jelentené, hogy boldog.
A válásunk anyagi részét jól intéztük, kulturált és normális módon. Az érzelmi része sokkal nehezebb, amit az elhagyott fél mindig érzékenyebben él meg, de az elhagyót sem kell irigyelni.

A következő? Az ember optimista. Negyven felé már jobban odafigyelünk a részletekre, arra, hogy a másik alkalmas-e egy tartós, hosszú, közös életre. A nagy dolgok néha apróságokon múlnak. Én, ha leveszem magamról a zoknit, az bizony megül ott, ahová esett. Ő elegánsan kezeli a jelenséget, nem érezteti velem, hogy disznó vagyok, ő meg áldozat. Kilenc éve élünk együtt, öt éve mint házasok. Ez már biztos, hogy működik. Ha két ember egy követ fúj, minden gondnál, konfliktusnál fontosabb, életre szóló szövetséget tudnak egymással kötni.

Ha a nőnek hivatása van

Ha egy nőnek hivatása van, akkor bizony nem könnyű a családi tűzhely őrzőjének maradni. Még a legkíválóbbaknak is ritkán sikerül. Pitti Katalin, a Magyar Állami Operaház énekesnője ötször próbált magának és lányának meghitt, szeretetteljes családot teremteni, de legutóbbi, von Boeselager báróval kötött házassága is kudarcba fulladt.

– Pedig mennyi illúzióval mentem bele! – sóhajtja. – Azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit. Keservesen csalódnom kellett. Két éve próbálok talpra állni, de a kudarcot nagyon nehéz elviselni. Minden szakításba kis híján belehalok. Kislánykorom óta az előadóművészet volt a menedékem. Mielőtt színpadra lépek, addig-addig mondogatom magamnak: „Gyerünk, gyerünk, fel kell jönnöd!”, amíg a Jóisten a tenyerébe vesz, és felemel. A hitem sokat segít. Meg a pszichológusom. Nem mondom, keményen megdolgoztat, de most már meg merem fogalmazni, milyen az a kapcsolat, amelyben nem szeretnék a jövőben élni.

A legnagyobb kríziseim közepette is írok, és minden költözködésnél átolvasom a régi naplóimat. Legutóbb rádöbbentem, hogy ugyanazokat a hibákat követem el újra és újra: nem ismerem, folyamatosan alábecsülöm magam, ezért választok mindig rosszul. Különben miért kerülnék a házasságaimban minduntalan méltatlan helyzetbe, amelyből csak egyetlen kiút van: a szakítás? Ha visszatekintek, az életem állandó megfelelni akarás volt. Szerettem volna a nagy munkák mellett háziasszony, feleség és anyuka is lenni, de úgy látszik, ez túl sok együtt. Ez a pálya egész embert kíván, és sajnos, egy férfi se tűri jól, ha egy nőnek hivatása van. Mind közül az a férjem követelte rajtam legjobban a meleg ebédet, akit a legnagyobb művésznek véltem. Ha úgy esett, hogy csak este, próba után tudtam főzni, fel volt háborodva. Többször úgy éreztem, hogy most fogom ráborítani az asztalt. Aztán egyetlen jó szóra megbocsátottam. Azt gondoltam, ki ad még egy esélyt neki, ha én nem? Talán nem kellett volna annyit nyelni. De mindig azt hittem, hogy ha egy férfi a kislányommal együtt elfogad, annak örülni kell. Jobban tettem volna, ha kezdettől fogva nyíltan kimondom, ami bánt, akkor is, ha fáj. Hiszen ez a cél: hogy tükröt tartsunk egymásnak. Amikor legbelül már nem becsüljük a másikat, ott van vége egy házasságnak.

Nem bánok semmit. A kínok, amelyeken keresztülvergődtem, megerősítettek. Tisztítótüzeknek hívom őket. Van egy jó tulajdonságom: roppant naiv és lelkes természetű vagyok. Nemrég ismét rám talált a szerelem. Életem legelső, gyerekkori szerelme, Ács János, világjáró karmester képében, és én rádöbbentem, hogy mindig ezt a harmóniát kerestem.