Csak nem elkiabálni, kapott védekezően a hasa elé, aztán végigsimított rajta. Pedig ő már úgy elmondaná. Nemcsak a gyereknek, mindenkinek! Reggel, amikor a vékonyka copfot gumizta, és utána szokás szerint belefúrta az arcát a puha kis nyakba, azt érezte, nem lesz baj. Most sikerülni fog!
Nehogy elkéss, kiabált utána a lánya az óvoda folyosóján, két copfja figyelmeztetően rezgett. Mintha elkésett volna bármikor is. Minden évben ő az első az anyák napi ünnepélyen, tavaly új ruhát is vett erre az alkalomra, a barátnői remekül szórakoztak ezen. Hiába, fontos társadalmi esemény, ugratták, de annyi gyengédséggel a hangjukban, hogy majdnem elsírta magát. Sosem tudta megérteni, hogyan késhet el valaki ilyenkor. Hát nem érzi azt a várakozást, ami ilyenkor egy gyerek szívét feszíti? Dugóba kerültem, esett be lihegve tavaly egy anyuka tíz perc késéssel. Most vallja be, hogy ő két és fél, igen két és fél órával hamarabb jött el a munkahelyéről, mert akkor még úgy is odaért volna az óvodához, ha váratlanul a világ összes kormányfője tartott volna csúcstalálkozót Budapesten. Igaz, hogy utána majdnem egy órát ült a kocsiban, de még mindig ez a jobbik eset.
Persze, hogy megint elsőnek érkezett. Ide ülj, húzta a lánya, akinek az örömtől az összes halvány kis szeplője sötétebbre gyúlt, az első sor felé. Ám ő, a hároméves rutinnak köszönhetően, a második sor széle felé igyekezett. A papír zsebkendők közelébe. Aztán várt. A nagycsoportosokat túlfeszítette az öröm, a fiúk rohangáltak, leizzadtak, fehér ingük és sötét nadrágjuk egyre ziláltabb lett, az óvónők alig győzték rendbe tenni, fésülni, leporolni őket. A lányok illegették magukat, pörgették a szoknyákat, kacarásztak.
Aztán elkezdődött. Jöttek befelé a folyosóról, egymás kezét fogva, botladozva, mert egyikük sem a lába elé nézett, csak az édesanyját kereste a szemével. Orgona ága, barackfa virága…. A lányát nem látta. Tulajdonképpen nem látott semmit. Minden összefolyt a szeme előtt. Megadóan nyúlt az első papír zsebkendő után, és arra gondolt, hogy ha jól meggondolja, szinte teljesen mindegy, melyik csoport ünnepségére ül be, garantáltan végigsírná valamennyit. Hálás közönség vagy, mondja majd otthon a férje, aztán biztosan a víz- és könnyálló szempillaspirál mellett érvel. Hiába, a férfiak, ha csak tehetik, kerülik, hogy meghatódjanak. Azt is biztosan megkérdezi, hány fényképet is csinált, és ő megint csak otthon döbben rá, hogy egyet sem. Mindig ez történik. Elhozza a gépet, aztán csak néz.
Vége. Most hozzák az ajándékokat. Vajon mi lehet? Tavaly hamutartónak nézte az agyag gyertyatartót, nem követheti el még egyszer ezt a hibát. Rajz, hála istennek, ebben nem tévedhet nagyot. A lánya átöleli a nyakát, ő is a puha kis testet, aztán szemügyre veszi a képet. Te vagy, mondja a gyerek, és a hosszú szőke hajra mutat. Látom, mondja, és tényleg látja, csak nem meri szóvá tenni, hogy a ruha ott elől miért van olyan furcsán megrajzolva. Nem is kell. A vékonyka mutatóujj odabök, éppen oda, ahová azt a bizonyos furcsaságot rajzolta. Ez itt a testvérem, mondja a copfos, és mosolyog, mint aki mindent tud.