***
Fura fazon a Csonti. A férje nevezte el így, mert hatalmas étvágya ellenére sincs ötven kiló. Okos fekete szemeket hord, meg kényelmes ruhákat. Soha nem panaszkodik, rajong a “gyerekeiért” – magyart és angolt okít egy pesti gimnáziumban –, ráadásul taníthatatlan bölcsességgel fogadja az élet megpróbáltatásait. Mindennek ismeretében rémülten hallgattam Csonti telefonját. Nem bírom tovább, a széf betette a kaput!, hadarta könnyes hangon. Lassan, nagyon lassan fogtam csak föl, hogy Csonti párját “elkapta a gigantománia”. Történt ugyanis, hogy meghalt a férj nagymamája, és ők megörökölték a lerobbant mátyásföldi házát. Mit tesz ilyenkor egy józan férfiú? Rábeszéli a filléres gondokon edzett tanárfeleségét – „most megalapozzuk a jövőnket!” –, hogy vegyenek fel hatmillió forint kölcsönt a felújításra. Az még hagyján, hogy félelmemben megtudakoltam, van-e adósok börtöne Magyarországon – jajongott Csonti –, de amióta kivésette a dolgozószoba falát, hogy a kőművesek beépítsenek egy dagadt széfet, már a házasságomért is aggódom! Felfogod, hogy széfünk van – kóddal, mindennel – mint a milliárdosoknak? És tudod, mit fogunk benne tárolni? A semmit! Meg az OTP-felszólításokat, hogy fizessünk már!
Néhány nap múlva újabb telefon, Csonti hangja a régi: Halihó, beugrom hozzád tíz percre, mesélek! Negyedóra múlva ragyogva áll előttem, a szeme csupa nevetés. Ugyanis az előző nap befejezték a munkát a kőművesek, fizetni kellett. A férj odapattant a pökhendi széfjéhez, majd néhány perc múlva rémülten meredt a feleségére: Kimerült az elem, nem tudom kinyitni, a pótelemet eldobáltam… Mint játékát vesztett kisfiú állt a titkos széf előtt a nagydarab férfi. Minden pénzünk benne van, hívjak egy mackóst, aki feltöri? – motyogta. – Én fuldokoltam a nevetéstől – meséli Csonti –, majd elrohantam szegény anyuhoz, aki kölcsönadta az összes megtakarított pénzét. A kedvesemmel éjjel kettőkor találtuk meg egy padlóváza alján a pótáramforrást – vagy mit –, és ő kinyitotta a széfet. De nem zárta vissza! Én beletettem egy szál rózsát. A békerózsát..
– Már nem haragszol rá?
– Ugyan! Nagyon szeretem, de ő is csak egy férfi, akinek az erejét megsokszorozzák a tárgyak. Szegényke – bólogatott Csonti, és jelentőségteljesen rámeredt az én párom böhöm hifitornyára…
***
Idemásolok egy hírt az International Herald Tribune olaszországi mellékletének május 24-i számából: “Egy fiatal szardíniai nő feljelentést tett szeméremsértés miatt egy százéves férfi ellen. A vádlott ugyanis “mutogatta magát”, miközben azt javasolta a fiatal nőnek, hogy szeretkezzenek. Az idősek klinikáján dolgozó hölgy elmondta, hogy egy sétányon sietett keresztül, amikor a százéves férfi lehúzta a cipzárját, bemutatta a nemi szervét, és a fent említett ajánlatot tette.”
Nos, ha e hírecske hőse húsz-, harminc-, negyven-, ötven- vagy hatvanéves volna, felfordulna a gyomrom. De hogy száz!!? Eddig azt hittem, hogy egy évszázadnyi élet után – hogy is mondjam? – még egy cipzárat is nehéz lehúzni… Vacsoránál megosztottam olasz barátainkkal e felemelő hírecskét. Miután befejezték a röhögést, Luigi, a vendéglős nagyot csapott az asztalra: Nem a Colosseummal és Sorrentóval kell Olaszországot reklámozni, hanem ezzel a hírrel! – Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. – Arra, hogy az olasz férfi nem fárad el, sírig imádja a NŐT! – harsogta Luigi. (A nagy nevetésben senki sem hallotta Rosanna asszony (Luigi felesége) kétkedő krákogását…