Az élet villogó csúcsain – II. rész

– Göröngyös volt a féltékenységtől a feltétlen szeretetig vezető út?
– Életem leggöröngyösebb útja. Mert az első fellobbanás után Dódi – azaz én, ezt a nevet Cilitől kaptam – hirtelen ráeszmélt, hogy ezentúl mindennek a fele az övé, gyér ruhatárának, játékszereinek, a szülők érdeklődésének és szeretetének. Azonnal ő lett a főszereplő: a sebzett nemzet nevében és helyett szívére ölelte az egész társadalom. Képességeim az ő viszonylag hamar felismert képességei mellett sápadni kezdtek. Cili érkezéséig én voltam a sztár Piroska nagynéném óvodájában, és Renée néni balett előkészítőjében, én voltam a “taná-csos úr kislánya”. Számolnom kellett vele, hogy szüleimnek két gyermeke lett, s Cili látványosabb és nagyobb szenzációt keltő, mint én valamennyi sajátságos képességemmel. Iparkodtam nem mutatni belül vérző sebemet, hogy irigylem őt, mert valahol azért azt is éreztem, olyan árva, amilyen ő, én sose lehetnék, akinek csak apai ágon hat nagynéném és hat nagybátyám volt. Lassú volt az érzelmek megszületése, de legalább túlélték testvérem halálát is. Mindig kivédtem, ha képes voltam rá, minden csapdát, vagy elviseltem emberhez illő méltósággal. Cili halálát nem lehet kiheverni: mintha egy óriási halat hasítottak volna ketté nagy késsel, oda van fele uszonyom, fele kopoltyúm, fele pikkelyeim tündöklése.

– Sorsszerűnek tűnik nemcsak az, hogy testvérek lettetek, hanem a lelki azonosulás is, hogy utóbb azt írod: “Cili én voltam, ő meg én, azaz egymás hiányai, ketten alkottunk normális egészet”. Minek a hiánya fáj legjobban?

– Cili nem a sikereimre, nem váratlan teljesítményeimre figyelt, hanem a személyemet ért katasztrófákra. Minden kudarcnál, minden nehéz kérdésnél megtalálta a választ, ha a szükség úgy kívánta, vállalta könnyeimet, ha másképp diktálta éles esze, letörölte őket. Nehéz erről logikus képet adnom, mert Cili ugyanúgy nélkülözte Dódit kurta életében, férjhezmenetele után, ahogy én őt. Soha többé nem tudtam olyan határig őszinte lenni senkihez, mint amilyen pirulás nélküli nyíltsággal mindent elmondtam Cilinek. Isten sok baráttal meg-ajándékozott ebben a hosszú életben, de ő volt a persely, amely bűneimet, tévedéseimet, butaságomat gyűjtötte. Valahogy nemes pénzre váltotta szelíd szavával a kellemetlen tapintású aprópénzt, és valami titokzatos módon nemes valutává nemesítette.
Később megpróbáltam hozzáidomulni, életművem mutat-ja, hogy siratom el helyette a reménytelenül szeretett Textort, s hogy tanulok tőle önzetlenséget és empátiát. Cili nem próbált meg se nevelni, se megváltoztatni, csak segített. Most bűneimhez, erényeimhez, sikereimhez, kudarcaimhoz egyedül vagyok. Hát persze, hogy sírok az elvesztésén.

– Testvéreddel végtelenül nagyvonalú vagy, még azt is készséggel elismered, hogy mindenki azonnal beleszeret “személyének ellenállhatatlan kisugárzása miatt.” Csak egy valakin nem osztozol, édesanyádon, aki Gyöngyszálamnak nevezett. Miért?
– Én osztoztam volna, anyám nem osztozott, illetve anyám női mivoltáról megírtam a regényben, hogy mint feleség és szexuális partner nem az volt, amit apám remélt, saját erős erotikus töltetével, de ő volt a mitológiai abszolút anya. Cilivel járó minden materiális-spirituális kötelességét szenvedélyes szeretettel és kötelességtudása maximumával teljesítette, de a szó klasszikus értelmében egyetlen gyermeket szült, aki élete középpontja, minden vesztesége pótlása volt: engem, Magdolnát. Gyöngyszálamnak becézett, szép Csokonai korabeli szóval. Nekem anyám volt, Cili finom füle kiszűrte a gondoskodó szeretet áradása mögül a tartózkodást: Magdolna azért más, Magdolnát én szültem kínnal, boldogan, te is az enyém vagy, de másképpen. Nem rövidítelek meg semmiben, csak azt nem tudom adni, amit az anya a szülőágyon a vérével és kínjával az újszülöttnek ad: nem én szültelek téged, Cili, de holtomig igazi anyád leszek. Cili nagy művész volt, inkább anyám ilyen irányú reinkarnációja mint én, füle, amely a zenén nemesült érzé-kennyé, megérezte, ugyanazt kapja, mint Magdolna testvére, csak másképpen. Magdolnának Jablonczay Lenke az édesanyja, neki, Cilinek csak a Dódi mamája. Nem az övé, Cilié. Dódié.

– A “kisasszonygyár”, a Dóczy Gimnázium spártai szellemben – mint írod – “megvásárolhatatlan jellemeket” nevelt, téged is. Ám a te szabálytalan egyéniséged nem fért szűk keretek közé. Már azért is megbüntettek, mert Munkácsy Ecce homo című festményén egy kóbor kutya sorsa mozgatta meg a képzeletedet, és nem Jézus Krisztusé. Sokat szenvedtél a Dóczyban?
– Joggal verne meg az Úristen, ha felnevelő iskolámról egy rossz szót mondanék. A Dóczy átmenet volt egy szabályos, igen szigorú és sokat követelő gimnázium és egy angol-amerikai college között. Mérhetetlen szigorúsággal neveltek bennünket lemondani tudó bátor emberekké. Az egyház nagy keze figyelmeztető módon vetett ránk árnyékot: a nemzetet egy elhamarkodott nemzetközi döntés koldussá nyomorította, ennek a nemzetnek holtig alázatos és művelt szolgái legyünk. Mindenki, aki valaha odajárt, szent emlékként őrzi még sérelmeit is, mert így edződik meg az időálló ember, mert így lesz képes arra, hogy felnőttként hadba szálljon nemes célokért. Hogy abban a régi iskolában a magamfajta szabálytalan sokat szenvedett, az természetes. Istennek köszönöm, hogy keményre kalapáltak, és egyetlen betűt nem publikáltam, míg magyar írónak pártpolitikát kellett dicsérnie.
Ebből a távlatból már minden szép puha ködbe burkoló-zik, boldog vagyok, ha visszanézek az úton és tudom, hogy a kisasszonygyár pallérozott, olykor igazságtalan büntetéseivel együtt olyan keménnyé és ellenállóvá, hogy semmiféle politikai csábtánccal nem lehetett eltántorítani attól, amit hittem. Az én pályámon nem árt, ha valaki az átlag iskolásénál nagyobb műveltséggel indul el jövőjébe, én mérhetetlen, tőlük kapott csomaggal kerültem az egyetemre. Mikor Az Európai Művé-szeti és Tudományos Akadémia tagja lettem, mind eszembe jutottak azok, akik lehetővé tették, hogy elérjek idáig, Kibédy, Mösszió, és persze Ágoston is. Említettem az elején: ellenszenv, rokonszenv rejtelmes érzések. Az én szabálytalan mivoltomra csak kétféleképpen lehetett felelni, vagy elismeréssel, vagy büntetéssel. Ha hihető, ha nem, a büntetés is hasznomra vált, mert ellenállóvá és döntésre képessé tett.

– Mi történt a testvéreddel, hogy olyan fiatalon meghalt? Élvezte valaha is a színpadi sikereket?
– Cili vezette Amalfi kikötőjében a férje motorcsónakját és valami, nem merem elemezni miféle okból, nekiirányította a szirteknek, az felrobbant, összeégette, és súlyosam megsebesítette a testvéremet. Gianni, a férje elmesélte, amikor már képes volt beszélni: Cili azzal halt meg, hogy azt mondta: Jadrán. Aki ismeri a könyvet, még tudja talán, hogy ez volt a nekem mondott első szava is. Akkor azt hittem, utána halok a testvéremnek, aki azon a nyáron már megkapta a férje ígéretét, hogy énekelhet színpadon. A Toscára készült.

– Írás, emlékezés közben milyen érzések kerítettek hatalmukba? Milyen volt újraélni Cilivel ifjúságotok éveit?
– Én ebbe a könyvbe belebetegedtem, belehaltam, folyton meg akartam szökni a megvalósítása elől, mert olyan volt, mintha megnyúznám önmagamat. Hogy birkózom meg a következő kötettel, amelynek a címe már Magdolna lesz, egyelőre titok.