Nyelvvizsgá(ka)t teszünk, szigorlatozunk, de államvizsga után sem nézünk körül diadallal – sikerült! –, hanem állásinterjúkra rohangálunk.
Ahol meg kell győzni “a körön belülieket”, hogy épp ránk van szükségük. Az alább megszólaló képzett fiatalok bizony megszenvedték, hogy a tudásukat (önmagukat) úgy kellett eladniuk, mint egy jó szappant vagy egy illatos dezodort.
Mondhatják, persze, hogy ez így normális. Hogy az állást keresők mindig árulták magukat. Hogy az élet verseny, amelyben az erősebb győz. De milyenek a mai versenyszabályok? A jobb győzelmét teszik lehetővé? Jól szűrnek (mérnek) a cégek? Egyáltalán: a nagy méricskélés közben megmarad-e az az emberi méltóság, amely nélkül nem lehet jól teljesíteni?
Embertelen stresszpróba
Kezdjük a legrosszabb példával, amelyet egy tehetséges, többdiplomás huszonévestől hallottam (jelenleg külföldön él a párjával és az egyéves kislányával):
– Értse meg, nem adhatom az arcomat, a nevemet, mert amikor búcsút intettem a csöppet sem szeretett cégemnek, aláírtam egy titoktartási szerződést! Ők, az egyedi tesztjük alapján, azonnal magukra ismernének – tiltakozott először.
– Akkor legalább írjon arról a stresszpróbáról, amelyről a kiutazása előtt mesélt nekem! – kértem e-mailben.
– A felvételi interjút átvészeltem, fel is vettek próbaidőre – írta Zsóka néhány nap múlva. – A történetem ahhoz az időszakhoz kapcsolódik, amikor lejár a próbaidő, és a külföldi cég vezetői felmérik a fiatal munkaerőket: mennyi legyen a fizetésük, mi legyen a beosztásuk… A teszt, stresszpróba? nem tudom, minek nevezzem, úgy kezdődik, hogy az “áldozat” Pesten beszáll egy autóba azzal a tudattal, hogy a multicég egyik külföldi fiókhivatalába viszik tréningre. (Ekkor még nem tudja, hogy a tréning maga az út…) Egyesek vezetnek, mások az anyósülésen ülnek. Aki sofőrként vág neki, az a következő finomságokra számíthat: 1. Kirángatják a kocsiból, utcai támadást színlelve. 2. Megpróbáljak leszorítani vezetés közben az útról. 3. Két monstrum vezetője (kamion vagy busz) beszorítja őt a középső sávba… Mindezt egy kollégám mesélte el, nekem. Utasként más élményben volt részem. Esetemben az indulás után rögtön kiderült, hogy “nem fog a fék”, tehát nekihajtottunk egy falnak. Ugye, gyönyörű? Nem visítottam, inkább óriási erővel kitámasztottam a kezem meg a lábam, és csendben imádkoztam. Nem tudom, hogy ebből mit szűrtek le, de az tény, hogy alku nélkül megadták azt a fizetést, amelyet kértem. Tudom én, hogy a vezetőknek óriási stressztűrő képességgel kell rendelkezniük, de ez mégiscsak sok! Mit szól ehhez?
– Ó, én semmit! Legfeljebb azon tépelődöm, hogy hány meeting, brain storming előzte meg e pompás módszer életre hívását. Meg azon, hogy mi történik akkor, ha valakinek gyenge a szíve, és a stressz hatására kap egy infarktust? Érgörcsöt? Pánikrohamot? O. K., a cégvezetők eldöntik, nem alkalmas vezetőnek, de könyörgöm, mit kezdenének egy halottal? Meg a lelkiismeretükkel? És még senki sem merte őket feljelenteni?
Hogyan adom el magam? – II. rész>>