Egy balerina esete a televízióval

V. Kulcsár Ildikó | 2003. Július 16.
Hallgatom reggelente a tévét. A "nincs meg az ellenõrzõm, hová tettétek a sportcipõmet"– kórusba bele-belebeszélnek a politikusok, ám amikor Hajdú Andrea rákezdi a híreket, akkor tényleg a dobozt figyelem, mert tudni akarom, mi történt a világban.




Sok száz reggelen néztem ezt a komoly  lányt, és egy idő után érdekelni kezdett. Milyen “civilben”? Azt mondja, találkozzunk kilenckor. Még jó, hogy nem hajnali hatkor – gondolom, mert nemigen vagyok jóban a korai keléssel, de azért kilenc óra tíz perckor beloholok a Naptévé zuglói székházába. Meglehetősen zilált vagyok a rohanástól meg a csúcsforgalomtól, ő nyugodt és elegáns (pedig fél négykor kelt). Lehuppanok egy fotelba, és azonnal felteszem azt a kérdést, amelyiket nem akartam feltenni.

– Mondd, hogy lehet bírni a hajnalozást?
– Köszönöm, jól – feleli mosolyogva –, pedig amikor négy évvel ezelőtt elkezdtem, sokan figyelmeztettek: elviselhetetlen a hajtás. De hát a főnökeim tíz-tizenöt éve csinálják, és remekül vannak! Amúgy az állandó hajnalozás rendszert ad az életnek. Híradó a Szabadság téren, utána értekezlet az Angol utcában, majd a délutáni Napnyugta. Úgy kell szerveznem a napjaimat, hogy legkésőbb tízkor, vagy inkább kilenckor lefeküdjek. De azért belefér e tempóba egy-egy esti program is, ám ilyenkor aludni kell délután.

Amíg beszél, megállapítom magamban, hogy szép. Finom arc, kék szempár, fekete haj. Koncz Zsuzsa jut eszembe róla, akinek az “állandósága” lelki harmóniát sugároz. Nem lett vörös vagy szőke, nem csináltatott tüsihajat, miközben sok pályatársnője őrületes változásokon ment keresztül.

– Jó, hogy nem alakították át a külsődet – mondom elismerően.
– Szóba jött a frizuraváltoztatás, de nem egyeztem bele! Én ilyen vagyok.

– És hogy érzi magát a riporternek induló “én” híradósként?
– Köszönöm, remekül. Itt rengeteget tanulok, benne vagyok a szakma sűrűjében! A Komlósi Oktatási Stúdió hallgatójaként lettem “naptévés”, mert bekerültem az első ötbe a Riporter kerestetik versenyben. És akkor jött a véletlen, a sors vagy a csuda tudja, mi… A Napkelte váratlanul átkerült a Tv3-ba, és azonnal kellett valaki, aki híradót vezeti. Gyárfás Tamás Bánó Andrástól kért javaslatot, ki dobható be a mélyvízbe. Engem választott, így másnap úgy szerepeltem az élő adásban, hogy korábban még súgógépet sem láttam… Ha azt mondják, gondolkozz egy hétig, nem merek belevágni. De így?! Helyzet volt! És olyan emberek mondták, hogy csináljam, akikkel a Nap TV-ben nemigen szoktak vitatkozni. Általában sikerülnek a dolgaim, de mindig kell egy lökés: “Kezdd el, Andrea, érdemes!” A balettos előéletem hatalmas kitartást nevelt belém, de az önbizalmam az újhoz…, bizony kevés. Egyébként dolgoztam riporterként is – napközben forgattunk, este vágtam –, másnap fél négykor keltem. Na, ezt nem lehet sokáig csinálni!







Ecseren, 1975-ben, amikor még senki nem gondolta, hogy ebből a huncut kislányból szépségkirálynő lesz
– Azt mondod, hogy a balettos előéletednek köszönheted a kitartásodat.

– Tizenhárom éves koromig a ritmikus sportgimnaszika töltötte be az életemet, aztán felvételiztem a balettintézet néptánc tagozatára – fel is vettek –, de Dózsa Imre igazgató felajánlotta, hogy inkább a klasszikus balett szakot kezdjem el. Ez ugyanolyan kihívás volt, mint amikor beugrottam a híradóba! Hiszen a többiek tízévesen kezdtek. Én együtt haladtam velük, közben be kellett hoznom három évet. Ecseren laktunk, vonatoztam hajnalban, vonatoztam késő este… Diplomázás után táncoltam a Közép-Európa Táncszínházban, majd a Győri Balettnél. Aztán jött egy sérülés, nem folytathattam teljes gőzzel. Tán azért nem volt trauma a tánccal való szakítás, mert egy kicsit kiábrándultam: a táncosok szinte éhbérért dolgoznak. Rengeteget! De ma is hálás vagyok a balettintézetnek, mert ott tanultam meg: kőkemény munka nélkül nincs siker.
Egy balerina esete a televízióval – II. rész>>
Exit mobile version