Lovagias ügyek

– Két lány – jelentette csalódottan. Napok óta találgatták, vajon lesz-e gyereke az utca végén épült házba költöző fiatal párnak. A fia annyira vágyott játszótársakra, hogy vállalta, felderíti a fontos kérdést. A gyerek csalódott arcát látva ő is elszomorodott.

Vacsoránál is erről beszélgettek, amikor váratlanul megszólalt a csengő. Az utca új lakói jöttek, szabadkozva, hogy későn zavarnak, épp csak bemutatkoznak, aztán mennek is, mondták. Hozták a két lányt is, a kicsi az apja karján ült, a nagyobbik zavartan babrálta a copfjait.

– Milyen szép a hajad – simította végig a tömött hajfonatokat, a kislány ráemelte szemét, ő meghökkent, eddig csak könyvben olvasott sötétkék szempárról. Persze, nem engedték el olyan gyorsan az új szomszédokat, leültették őket, beszélgettek.
Másnap délután ők mentek át, salátát és répát vittek az új lakók nyulainak, mert este kiderült, hogy a két kislány két nyúl gazdája. Lassan és észrevétlenül barátkozott össze a két gyerek, ő meg örült, hogy a fiának végre játszótársa akadt. Még, ha lány is…

– Anya, nincs egy nagyobb kartondobozod? – kérdezte a fia egyik este.

– De van, valahol a… a garázsban – felelte szórakozottan, aztán megkérdezte, mert a szülők, az örökké gyanakvók ezt valahogy mindig megkérdezik: mégis, mire kell. A fia arca zavart lett, kezével a nyakát vakargatta, aztán kibökte:

– Bábszínháznak…

Fontos pillanat volt. A férje ugyanolyan lassú döbbenettel emelte fel a fejét a könyvből, ahogyan ő eresztette le a kötését. Egymásra néztek, aztán a gyerekre, aki láthatóan már bánta, hogy belekezdett ebbe az egészbe, gyorsan ki is fordult a szobából. Nézett utána, és megértett mindent. A buzgalmat, amellyel a fiú szívén viselte a két nyúl élelmezését, a reggeli fésülködés teljesen önkéntes alapon történő elvégzését, és azt a teljességgel szokatlan kérdést, vajon a kék póló illik-e a kockás nadrághoz. Most meg bábszínház… Ugyan, milyen erős érzés vehette rá a fiát arra, hogy kartonnal, ollóval, ragasztóval akarjon babrálni nyáridőben? Éppen ő, aki rajzolni, festeni, ragasztani majdnem annyira utált, mint írni; aki már év elején elveszítette a technikazsákot, és kézműves munka címén legfeljebb csúzliban indulhatna. (Igaz, abban jó eséllyel.) Eszébe jutott az is, amikor tavaly, az első tanítási nap után azt mesélte elképedve, hogy képzeld, Anya, a Panni olvasónaplót írt a nyáron, pedig nem is kellett, Éva néni meg adott érte egy ötöst.

– Csak úgy, magától írta!… – Látszott, nem tudja hová tenni ezt a dolgot, Panninak nyilvánvalóan elment az esze, hiszen normális ember ilyet nem tesz.
Másnap megleste, ahogy a fia küszködik az ollóval, filctollal satíroz, maszatos kis kezével néha végigtörli a homlokát, gyötrődik, néha felnéz, mint aki maga sem érti, hogyan is juthatott idáig. Az elkészült dobozt átcipelte az utca végére, de amikor vacsoránál arról faggatták, örült-e neki Bori, csak hümmögött. Aztán, ahelyett, hogy behabzsolta volna a paradicsomlevest, ahogy máskor szokta, húzogatta ki belőle a betűtésztákat, kanalával elrendezgette, azt hitte, senki sem figyeli, aztán egyenként a szalvétára mentette darabkákat. Gyanúsan szürkéllő kis kézfejével eltakarta a kész művet, igaz, aztán ottfelejtette a szalvétán. BORI – ezt olvasták a férjével, és néztek egymásra meghatottan.

Tulajdonképpen olyan nagyon meg sem lepődött, amikor a fia egy délután, ugyancsak a konyhaajtó keretének támaszkodva, üres füzetet kért tőle. Nem kérdezett semmit, hiszen előző este már megtudta, hogy Bori a nyári szünetben olvasónaplót ír. Csak úgy, magától…