Krizsó Szilvia – II. rész

– Úgy látom, kevés újságíró tud ellenállni a kísértésnek, hogy ne dörgölőzzön a politikusokhoz…

– Egyáltalán nem hiszem, hogy az érvényesüléshez dörgölőzni kellene. Sőt! Ha valaki hosszú ideig akar ezen a pályán maradni, jól teszi, ha nem teszi. Bármikor el tudok beszélgetni jobb- és baloldali politikusokkal, úgy érzem, többségük szeret velem beszélni. Biztosan érzik, hogy én nem boszorkányüldözést folytatok, nem próbálok feltűnni az igazság bajnokaként.

– Mielőtt adásba kerültök, mi történik?

– Jó napot, jó napot, kézfogás, hogy van. Nagyjából ennyire van idő. Ha megkérdezik, hogy miről lesz szó, akkor természetesen elmondom a témákat, de a kérdéseket nem. Másként válaszol az ember, ha van ideje felkészülni, és azt sem szeretném megérni, hogy valaki élő adásban azt mondja, hogy „ahogy ezt már kint is mondtam…”.

– Ezek nagyon tiszteletreméltó törekvések. Hiszel benne, hogy ilyen szándékokkal hosszú távon lehet érvényesülni a magyar politikai újságírásban?

– Igen. Öt éve kezdtem el televíziózni, előtte négy évig egy bankban dolgoztam. Huszonnyolc éves voltam, amikor váltottam, óriási merészségnek éreztem. De azt is éreztem, meg kell kockáztatnom. Úgy döntöttem, adok magamnak egy lehetőséget. Egy barátom mutatott be Kertész Zsuzsinak, ő nevezett be a Riporter kerestetik!-be, amelyet megnyertem. Így kerültem a Nap tévéhez. Utána a Duna tévéhez is egyenes út vezetett, majd két év után hívtak Betlen Janiék az Aktuálisba, úgy, hogy nem is ismertük egymást. Bár az a műsor megszűnt, a mostani hírigazgató is gondolkodott bennem. Tehát, nekem ez az öt évem, ez valami… nem is tudom, minek nevezzem, valami csoda volt! Mindezért nem kellett mást tennem, csak dolgoznom.

– Téged eredetileg is érdekelt a politika?

– Érdekelt, de az, hogy erre a területre kerültem, teljesen véletlen. Világéletemben színésznő akartam lenni, tizenhárom évig énekeltem, hangszeren játszottam, imádok színházba járni, olvasni. A Duna tévében készítettem is kulturális műsorokat, portréfilmet forgattam Kern Andrásról. Erre nagyon büszke vagyok, mivel sikerült olyan arcát megmutatnom, amit eddig csak kevesen láttak. Most, hogy Örökös Tag lett, a Magyar Televízióban is készül róla portré, és azt kérte, hogy én csináljam. Látod, én ezt tartom igazán nagy dolognak.

– Színésznő akartál lenni? Hogy lehet, hogy nincs hiányérzeted egy olyan műfajban, ahol akkor vagy jó, ha nem magadat, hanem mást mutatsz meg?

– Színháznál maradva, vegyük úgy, hogy ez is egy szerep! Itt az a dolgom, hogy minél kevesebbet mutassak meg magamból, és minél többet a másik emberből. A magánéletemben viszont kedvemre produkálom magam. Dudorászok, énekelek, táncolok.

– Táncolsz? Hol?

– Legutóbb például az esküvőmön. Menyasszonytánc helyett öt barátnőmmel együtt mutattunk be egy koreografált táncot a Baby Sisters: Szeresd a testem, bébi! című számára. Nagy siker volt! Szórakozóhelyre ritkán járok, miután egyre többször érzem úgy, akár adoptálhatnék is valakit a megjelentek közül. Úgyhogy marad a baráti kör, a házibulik. Az a jó, hogy a férjem és az én barátaim hasonlóak, így rendszeresen csapunk nagy összejöveteleket. Társasozunk, kirándulunk, nyáron tizenketten lementünk Szegedre, az Aidát megnézni, de rendszeresek a közös vacsorák, vagy a bortúrák is, és legfőképpen a sok nevetés. Mert a legtöbb erőt a jókedv adja.