Krizantémok idején

A krizantémok… Hosszú percek óta babrált a nagy fejű hófehér virágokkal, saját ujjai helyett a Nagymama fényes bőrű, megszikkadt, apró kezeit képzelve közéjük. Ők ketten régen mindig kézen fogva jártak. Gyere, unokám!, csak ennyit mondott halkan, és ő a legnagyobb játékban is otthagyta a málnabokor hűvösét, vagy a könyvét, csak, hogy együtt mehessenek. Vitték csíkos szatyorban a kis gereblyét, azzal húzták össze nyáron a földet, ősszel a leveleket a sír körül. Virágot is vittek, nyáron mindig dáliákat. Nagyapád szerette őket…
Nagyapád… Akit ő csak képekről ismert, de tudott róla mindent, még a kedvenc nótáját is. Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta… A temető felé is ezt énekelték, meg a konyhában, ha meggyes pitét sütöttek délutánonként.

Aztán elhervadtak a dáliák, és a hófehér krizantémokat már minden évben együtt vitte az egész család. Álltak a sír körül, nézték, ahogy a Nagymama vékonyka nemzeti színű szalagot kötöz, vagy inkább rejt a virágok közé. Apa és Anya némán figyelték, és ő sem mert kérdezni semmit. A sírok közé olyankor súlyos csend telepedett, mintha abban a parcellában mindenki lábujjhegyen lépkedett volna. A mécsesek kigyúltak, apró lángok nyújtóztak felfelé, a temető fényben derengett. Így indultak haza.

Nem emlékszik, mikor tudta meg, hogy a Nagypapát lelőtték azon a novemberi napon, és arra sem, mondták-e neki, vagy tudta magától, hogy erről ne beszéljen az iskolában. Apa később sokat mesélt, évről évre többet, megsárgult újságlapokat vett elő az ágyneműtartóból, és azt mondta, nem lehet, hogy a Nagypapa és a többiek hiába haltak volna meg.
Csak a Nagymama nem mondott erről semmit.

Vezette a háztartást a menye helyett, vasalta a fia ingeit, neki babzsákot varrt, bodzaszörpöt főzött, babaszobát fabrikált gyógyszeres dobozokból. És mesélt. Elmesélte, hogyan találkozott a Nagypapával, hogyan szöktek fel ők ketten a tiltakozó családok elől Pestre. Mesélt a szerszámoskamráról, ahol vagy két évig éltek, a hangja annyira más volt olyankor!
Nem, a Nagymama nem volt hős, csak egy asszony, aki végigdolgozta és végigszerette az életét. Nem voltak nagy tervei, merész álmai sem, nem vezették eszmék, ő csupán egy férfit követett, őt szerette, őt féltette. Mégsem tartotta vissza soha. Akkor sem. Elengedte azon a novemberi napon is, nézett utána hosszan, várta, aztán meggyászolta. És soha, soha el nem felejtette.

A Nagymama halála után a hímzett fehér törülközők alól kis csomag levél került elő, régi mozijegyek, egy ütött-kopott bőrtárca meg két, selyempapírba burkolt, megfakult nyakkendő. És még valami. Összehajtott papírlap, rajta géppel írt vers. Ő csak forgatta értetlenül, megmutatta Apának is, ő sem értette, hogyan kerülhetett éppen ez a vers a Nagymamához. Sosem látták, hogy verset olvasott volna, könyvet sem igen, mikor tette volna? Kitől kaphatta ezt a verset, ki gépelte le neki és mikor? A Nagypapa miatt őrizgette, vagy valami másért? Miért nem lehet ezt már megkérdezni tőle? Hátha mesélt volna mást is, hátha elmondta volna, amiről addig nem beszélt?

Otthagyta a krizantémokat, odament a fiókhoz, kivette belőle az összehajtogatott papírlapot. Vajon mit érzett volna a Nagymama, ha látja, hogy a legnagyobb, a dédunokája, akit még a karjába vehetett, és akit a Nagypapa után neveztek el, tavaly ősszel a városi ünnepségen éppen ezt a verset mondta el?

“Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.”