Örökbefogadó szülõk…

“Ön akkor azt mondta – ha jól emlékszem –, hogy az örökbefogadó szülők helyzetét az is nehezíti, hogy sok dologról, ami minden családban előfordul, azt hiszik, hogy velük csak azért történhet meg, mert nem vér szerinti gyermeküket nevelik. Lehet, hogy nem pontosan idézem, de a beszélgetésnek ez a része valami ilyesmiről szólt. Azóta ez többször is eszembe jutott, és bár azt hiszem, valamennyire megértettem, miről volt szó, de mivel persze, én is érintett vagyok, szeretném, ha egy kicsit bővebben kifejtené ezt a dolgot. Mire kellene vigyázni? Hogyan kellene a hibákat elkerülni? A már elkövetett hibákat hogyan lehetne jóvátenni? Hogy csinálják ezt a vér szerinti szülők? Szeretném, ha minderre válaszolna. “

Dr. Vekerdy Tamás válasza:

Legutóbb – egy óvónői levél nyomán – arról beszéltünk, hogy mikor mondjuk el az örökbefogadott gyereknek a valóságot. (A válasz persze, csak egy lehetett: rögtön, kezdettől fogva, amikor még akár nem is érti, még beszélni sem tud…)

Szóba került az is, hogy bár ez a “megmondás” alapvető kérdés a gyerekhez fűződő kapcsolatunkban és sorsának alakulásában – de mégsem a legfőbb probléma (ha már megmondtuk!). Utaltam rá a cikk legvégén, hogy az egyik legfontosabb megoldandó kérdésnek, annak a természetes állapotnak a létrehozását tartom, amelyikben magától értetődő, hogy a gyermeki fejlődés során könnyebb és nehezebb korszakok váltogatják egymást, hogy megoldandó konfliktusok sorjáznak, hogy a gyerek időnként – különösen kisebb korában – “zavar”, “fáraszt”, vagy éppenséggel feldühít. Mindez természetesen a vér szerinti szülőkkel is megesik, de az örökbefogadó szülők nem tudják, hogy mindez teljesen természetes a vér szerinti kapcsolatban is, és elkeserednek, hogy “rosszul választottak” vagy éppenséggel súlyos lelkiismeret-furdalást éreznek, az jut eszükbe, hogy ők alkalmatlanok.

A vér szerinti szülők esetében is nagyon fontos, hogy ne akarjanak tökéletes szülők – tökéletes anyák, tökéletes apák – lenni, hogy úgynevezett nevelési elvek erőszakos érvényesítése helyett törődjenek bele, hogy a gyerekkel való mindennapos együttélés nevel. (És ebben a “haszontalan” és hangulatos együttlét kiemelkedő fontosságú; haszontalannak azért nevezem, mert éppen nem tanítunk, nem fejlesztünk, nem a rendrakásról, a kézmosásról, az átöltözésről stb. gondoskodunk, nem “kötelezettségeire” figyelmeztetjük a gyereket, hanem beszélgetünk, marháskodunk, mesélünk, játszunk – de persze, nem fejlesztő, nem tanító játékokat.)

Igen, “nincs direkt nevelés”, mondja Karácsony Sándor, viszont minden hangulatunk, érzelmi rezdülésünk, átfutó képzetáramlásunk, őszinte szavunk, és cselekedetünk mintát ad, utánzásra csábít, nevel.

Ami tapasztalható az első gyerekek esetében, hogy a szülők szoronganak, mert még nem neveltek gyereket, és szorongásukban valamiféle “eredményre törekednek”, folyton elégedetlenek, nemcsak a gyerekkel, hanem önmagukkal is – mert ezek az eredmények általában nem elérhetőek, különösen ha a gyereket szorongatva törekszünk rájuk –, az fokozottan tapasztalható az örökbefogadott gyerekek esetében.

Arra kellene tehát vigyáznunk, hogy örökbefogadás után is éljük ránk jellemző, saját életünket is, és hagyjuk, hogy a gyerek is saját törvényszerűsége szerint bontakozzon ki. Vér szerinti gyerekek esetében is nem egyszer fordul elő, hogy például az igényes értelmiségi család gyereke, nem tud – vagy éppenséggel nem akar – jó tanuló lenni. Más az életútja. Vér szerinti gyerekek esetében is okozhat és okoz is nehézséget az ilyenfajta vagy ehhez hasonló eltérés a családi normáktól. De tapasztalataink szerint örökbefogadott gyerekeik esetében ezt az örökbefogadó szülők még görcsösebben élik át, önmaguk és a gyerek számára mesterségesen előállított rossz helyzetekkel – mert megvont érzelmi támogatással vagy éppen szülői kétségbeeséssel – nagy nehézségeket okozva. Ahol a szülők az ilyen magatartást korrigálni tudják, helyreáll az egyensúly, és a gyerek boldogan indul el egy egészen másfajta életpályán, mint amilyet a szülők szerettek volna, mint amilyet a szülők kigondoltak számára.

Tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy a hibákat ugyanúgy kell elkerülnünk, mint a vér szerinti gyermekek esetében, és ugyanúgy is kell jóvátennünk, ha van erre erőnk. És ez persze, sokszor nehéz – a vér szerinti gyermekek esetében is.

A különbség talán abban van, hogy a szülőben előálló szorongás és feszültség nagyobb, attól a ténytől, hogy a helyzetet – miközben ezt maga sem akarja bevallani magának – nem érzi “természetesnek”, azt hiszi, hogy vér szerinti gyermekével ez nem így történne meg, és ettől még bűntudata, lelkiismeret-furdalása is fokozódik a gyerekkel szemben, aminek sokszor megint csak a gyerek látja a kárát.
Mindezekben a helyzetekben a vér szerinti szülők – elsősorban az apák – is számtalanszor téves úton indulnak el, és nem egyszer feloldhatatlan konfliktusba keverednek gyerekeikkel. A vízválasztó itt nem a vér szerinti vagy örökbefogadó szülő között húzódik, hanem azok között, akik hagyják, elviselik, sőt, támogatják, lehetővé teszik, hogy a gyerek önmagát bontakoztassa ki, néha meglepő sajátossága szerint (és netán még örömöt is szerez számukra az egyéni sajátosságok előbukkanása), illetve akik maguk akarják megszabni, saját magukból kiindulva a gyerek útját, “élettervét”.