A pénz

“Ugyanezek a gyerekek, vagy a szüleik sokszor késlekednek egy-egy színházlátogatás, vagy szakköri anyagköltség befizetésével. Persze, van, akit tényleg megterhelnek a külön pénzek, egészen az osztálykirándulásig, az osztályfényképig (vagy éppen a pedagógus napi önkéntes vagy kevésbé önkéntes hozzájárulásig). Vannak olyan akciók is, melyek az iskolást, mint fogyasztót veszik célba. Ide sorolom az iskolában terjesztett folyóiratokat, jobb esetben könyveket, de még az adománygyűjtő segélyfelhívásokat is.

A mi iskolánkban nemrégiben megjelent egy muzeológus, múzeuma küldötteként, előadást tartani ásványokról. Örömmel hallgattam gyermekeim beszámolóját. Azonban ismertetője végén az árakat is ismertette, mármint, hogy melyik kövecskét mennyiért viheti haza a gyerek. Nekem Jézus esete jutott eszembe a templombéli kereskedőkkel. Anyagiakkal átszőtt világunkban, miért nem maradhat meg jól védett fellegvárként az iskola, ahol a megismerésre kellene vágyakozni, és nem pedig a hulladékgyűjtő pénzverseny dobogójára? Tulajdonképpen hol van a pénz vagy akár a zsebpénz helye egy (kis)gyermek világában?”


Dr. Vekerdy Tamás válasza:

Ha a “milyen cipő?, milyen mobil?, mennyi pénz?” válik értékmérővé egy gyerek életében, ez mindig azt jelzi, hogy érzelmiekben, a család nyújtotta biztonságban – az ő személyére irányuló elfogadásban – nélkülöz valamit. Ilyenkor a tárgyak világa, a fogyasztás “vigasztaló”, szórakoztató (valójában pedig csak helyettesítő) szerepet játszik, és persze, mindig csak pillanatnyilag hatékony, hiszen az az igény, amelyik megbújik e vágyakozások mögött, ezekkel a tárgyakkal, pénzzel kielégíthetetlen.

Ez a fajta fogyasztás – így is mondhatnánk – a depresszió (a szomorúság, a lehangoltság, a magány) tüneti kezelése.

Ugyanakkor persze, helyes, ha a gyereknél van “valamennyi” pénz, ez növeli a biztonságérzetét (haza tud menni, akkor is, ha elveszíti a bérletét, tud enni, vagy inni valamit, ha megéhezik, ha megszomjazik…). És az is jó, ha a gyereknek ezen felül zsebpénze is van. Mikortól? Körülbelül iskoláskorától… És ahogy növekszik – és ahogy ezt anyagi erőnk engedi – valamicskét a zsebpénz összege is nő. Kilenc-tíz év alatti kisgyereknek semmiképpen sem adnék heti száz forintnál több zsebpénzt, de lehet, hogy ennek csak a töredékét adom, mert ennyire van módom. A zsebpénz jelentősége abban van, hogy erősíti a gyerek autonómiáját. Ugyanis a zsebpénzt arra költheti, amire ő akarja. Ha akarja, nem költi semmire, hanem gyűjti, hogy majd “biciklit” vagy bármi mást vegyen belőle. És tőlünk, a szüleitől kér pénzt kiflire, vagy mozira. Ilyenkor nem mondom, hogy “de hiszen ott a zsebpénzed”, hanem adok neki, ha különben is adtam volna. A zsebpénz hozzásegíti a gyereket ahhoz, hogy a pénzt értékelni, és idővel majd költeni vagy valamilyen célra félretenni tudja.

Ha a pénz úgy, vagy csak úgy jelenik meg az iskolában, ahogy ír róla – hogy a gyerek szüleit, mint hozzájáruló adakozókat, illetve a gyereket, mint fogyasztót veszik célba –, az nem jó. A hozzájáruló adakozásról az iskola ma még nem tud lemondani, és kérdés, hogy valaha is le kell-e mondania… (Ilyenkor persze, meg kellene szervezni, hogy amelyik család tényleg nem tud beszállni a kirándulás, a szakkör, vagy a színház költségeibe, ne érezze hátrányban magát; mindig legyen olyan névtelen fölülfizetés, amelyikből a fizetni nem tudó családok gyerekei ugyanúgy részt vehetnek a programban, mint a többiek.)

Igaza van, a “fogyasztásnak”, illetve a gyerekek fogyasztóként való kihasználásának nem volna – inkább azt mondanám: nincs! – helye az iskolában.
Viszont: a pénzt, és a pénzzel való bánás képességét nem tiltanám ki az iskolából! Jók és fontosak azok a próbálkozások, amelyek a gyerekeket bevezetik a pénz, a gazdasági élet, és a vállalkozás világába, megismertetve őket ennek elemeivel, az üzleti levéltől a költségvetés készítéséig, illetve az elszámolásig (netán a mérlegkészítésig). Tapasztalatból tudom, hogy a gyerekek remekül játszanak a kamaszkor felé közeledve ilyen lehetőségekkel.

Mind e fentiekből talán elővillan a pénz kétarcúsága.
Igen, Jézus kiűzte a kufárokat a templomból; azt mondta, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába; a pénzt Mammonnak, hamis istenségnek nevezte… De persze, azt is mondta, hogy “szerezzetek magatoknak barátokat, a hamis Mammonból”, és az egyházi spirituális tanítások arra hívják fel a figyelmünket, hogy a pénz feladatot, kötelezettséget jelent annak a számára, akihez került, akinél van. A feladat: helyesen használni. Helyesnek felismert célokra, másokat megtámogatva, “testvériesen”, szolidárisan. Mindezt a gyerekek – mint minden mást, ami emberségük része – elsősorban a családban tanulják meg, sajátítják el. Az ilyesmire szavakkal nem lehet tanítani, és még az időnkénti “példamutatás” is kevés, mindennek az alapját a családban folyamatosan jelenlevő érzület alkotja. Ha mi értékén kezeljük a pénzt, és érzelmi intimitásban élünk gyerekeinkkel – és ebben a légkörben soha nem a pénz az alapvető érték, hanem maga ez az érzelmi bensőség, ez az intimitás – akkor gyerekeink is ezt az értékrendet fogják követni (ahogy ezt vizsgálatok is bizonyítják).