Csak a hibáimból tudok építkezni – II. rész

– Probléma nélkül sikerült felvenned a pörgős reggeli ritmust?

– Igen, azt hiszem. Csak akkor remeg kezem-lábam, ha fajsúlyosabb vendégem van. Tegnap éppen Presser Gáborral kellett interjút készítenem, és úgy éreztem, mintha nem lett volna a hátam mögött az a tíz év szakmai múlt. Ez annak idején a Lottó-showban is előfordult, amikor Kepes András volt a vendég. A felvétel előtti éjszakán nem tudtam aludni, végül meg olyan jót beszélgettünk, hogy majdnem kicsúsztunk a műsoridőből. Antal Imrével ugyanígy jártam. Nagy példaképem volt, mert mindig nagyra becsültem, amit csinált. Ráadásul a szépségkirálynő-választáson is ő konferált. A mai napig használok olyan szófordulatokat, amelyeket ő mondott akkor.

– Ennyire beléd égett ez a szépségverseny?

– Hajaj! Azóta sem éreztem hasonlót, és valószínűleg nem is fogok. Amikor kimondták, hogy én vagyok az első, rájöttem, hogy rólam szólt az egész este. Hat éves küzdelem után amikor visszaadta nekem a bíróság a koronát, akkor is örültem, de inkább megnyugodtam: mégiscsak van igazság, ebben az országban is.

– Jó most neked a reggeli műsorban?

– Lubickolok benne, mert nekem való. Az időjárás-jelentésben majdnem megfulladtam; abba egy kicsit belehaltam. Ugyanazt a tíz mondatot tekergettem-csavargattam, jobbról balra. Igaz, azon csodálkoztak, hogy súgógép nélkül dolgoztam. Bárdos András oda is állt a kamera mellé, mert nem hitte el. Nem szerettem az időjárás-jelentést: nem voltak új témák, nem jöttek új emberek.

– Mi lenne még, ami neked való?

– Beszélgetős műsor. Poénkodós, jó fej, laza.

– Van valaki, aki külső kontrollként segít a munkádban?

– Leginkább a kollégák. Mindenkihez odamegyek, és szinte könyörgöm a rosszért. Hogy mondják már meg, mi a nem jó. Minden műsoromat visszanézek, és mindenkinek fontos a véleménye. A közönségé, a szerkesztőmé – a kedvesemé (Kovács Kristóf, az Esti Showder, a Szulák Show és az Activity producere – a szerk.) meg pláne. Nagyon szeretem az őszinteséget, de hát a mai világban… Hagyjuk…

– Miért?

– Másokkal kapcsolatban tudom csak megfigyelni, hogy a szemébe mosolyognak, ha pedig elfordulnak, elmondják mindennek. Na, én ezért örülök, ha valaki már eleve rosszat mond nekem. A rosszat miért hazudná? Csak a hibáimból tudok építkezni.

– Van egyéb bajod a világgal?

– Nem tetszik. Kicsit lelketlen. Elavult lett a jó családi és baráti kapcsolat. Talán mindez megváltozik majd, mert szerintem már az emberek is érzik, hogy baj van. Talán már a gödör alján vagyunk, és innen csak fölfelé mehetünk. De most csak a munka a fontos, csak a pénz… Menni kell, mint az őrült: reggel nyolctól tízig, néha éjfélig, kettőig…

– Tudsz eleget foglalkozni a kapcsolatoddal?

– Igyekszem. Tudom alakítani a napjaimat: este hat-nyolc után már nem szívesen dolgozom. Persze, ha beesik valami munka, megcsinálom. De a párkapcsolatokról horror-történeteket hallok. Szépen eltávolodnak, elhidegülnek, aztán elválnak…

– Hogy lehet ezt elkerülni?

– Talán a figyelemmel. Annyira el vagyunk havazva a problémáinkkal, hogy észre sem vesszük, ha másnak baja van. De ha észrevesszük, akkor sincs a másikra energiánk. Egyébként meg az van, hogy „minden az enyém”: a saját munkám, a saját pénzem, te meg viseld el, hogy ez van. A nők minimum annyit dolgoznak, mint a pasik. Sőt, többet, mert a női szerepből fakadóan egy csomó mindent meg kell tenniük: a nő vásároljon, a nő tegye a kaját a férfi elé, szüljön gyereket és nevelje is fel, mert apuci dolgozik.

– Olvastam egy cikkedet egy női magazinban. Az volt a címe: “Várni tudni kell.” Abban azt írod, hogy nem lehet tudni, eljött-e valaha is az igazi, csak majd a halálos ágyunkon. Ez komoly?

– Költői túlzás volt. Szeretném azt megélni, amit a szüleimnél látok: tizenkilenc éves koruk óta vannak együtt, hármunkat neveltek fel. Ma már nem látni olyat, hogy harminc-negyven évig valakik együtt élnek. De nagyon remélem, hogyha gyerekeim lesznek – remélhetőleg minél hamarabb és minél több –, akkor azt fogom gondolni, hogy a társam az igazi. De persze kiderülhet, hogy mégsem… Várjunk csak, akkor a cikkem mégsem volt költői túlzás. Ilyen a világ. Sosem tudhatod.

– Küszöbön a karácsony. Szereted?

– Igen! Olyan meghitt! Karácsonykor nem tűrök magam körül semmilyen veszekedést. Nekem fáj, amikor emberek azt mondják, hogy utálják ezt az ünnepet. Bár volt már nagyon rossz karácsonyom… Erről nem szeretek beszélni…

– Nekem egy karácsonyon meghalt mindkét nagyszülőm…

– Nekem a bátyám… Kilencvenkilencben.

– …

– Igen… De nem akarom, hogy ilyen rossz hangulatban érjen véget ez a beszélgetés… Ha néha fáj is, azért imádom a karácsonyt!