Aktuális

Engedd, hogy segítsek! – II. rész







Labovszky Tamara
Tanácsok a mindennapokhoz

Labovszky Tamara segítő, ahogy ő mondja “egy plusz információ”, “életvezetési tanácsadó” – végzettségét tekintve közösségszervező szociális munkás. Önkéntesként egyszerűen odafigyel a rászorulókra, segít helyt állni a mindennapokban, mert sokak számára ez nem is olyan természetes dolog.

– Ma délután leültem egy nyolc általánost végzett, háromgyerekes, huszonhat éves fiúval, és megmutattam neki, hogyan kell használni az internetet. Albérletet kerestünk – meséli Tamara. – A Cilinder Alapítványnál dolgozom, itt ismertem meg hátrányos helyzetű családokat. Mivel úgy éreztem, van időm és energiám – mint civil –, rendszeresen látogatni kezdtem őket, most nyolcukkal foglalkozom. Közülük hatan átmeneti szállón éltek, a gyerekeik gyakran úgy mentek iskolába, hogy fogalmuk sem volt, este hol fognak aludni. Sokuknak nincsenek igazolványaik, vagy nem tudnak például különböző önkormányzati ügyeket elintézni. A zsúfolt hivatalokban senki nem magyarázza el, hova menjenek, hogyan töltsék ki a papírokat. Én segítek, így egyfajta életvezetési tanácsadást nyújtok ezeknek az embereknek. Mindezt munka után vagy kora reggel. Szoros a kapcsolatunk, de én nem a barátjuk vagy a családtagjuk akarok lenni, hanem a segítőjük. Nem szabad, hogy azt érezzék, én irányítom az életüket, vagy tőlem függ a sorsuk. Egyszerűen egy plusz információ vagyok számukra. Ha helyettük döntök, az már baj. Viszont, ha jól végzem a dolgom, egy problémamegoldó-modellt adok át, amellyel kinyílik számukra a világ.

– Az alapítványi munkám és az önkéntesség remekül kiegészítik egymást. Ha olyan lenne a főállásom, amelyet nem szeretek, akkor biztos nem lenne kedvem a szabadidőmben is munkálkodni. A negatív energia és az “utálom-dolgok” elszívják az ember erejét, pedig ebbe a huszonnégy órába rengeteg minden belefér. Engem ezek a plusz dolgok töltenek föl, amikor valakiben megtalálom a benne rejlő értéket, és azt közösen erősíteni tudjuk. Amikor egy új élet lehetősége kezd kibontakozni a beszélgetéseink hatására. Sokszor gondolkoztam azon, mi mást csinálhatnék, de nem jut eszembe semmi olyan, ami ezt az élményt pótolni tudná!


“Már nem nézik, hova fújnak”







Für Anikó
Budapesten, az Andrássy úton indulunk el, gumikesztyűvel, a “szerrel” és némi vízzel fölszerelkezve: kandelábereket teszünk újra ragyogó feketévé, firkamentessé. Ács Gábornak, a Magyar Rádió szerkesztőjének ősszel indított műsorsorozata, a Tégy a vandál graffiti ellen! egyik felvételén vagyunk. Mindez csupán egy kis magnóból látszik, egyébként olyan, mintha a Köztisztasági Vállalat takarítóválogatóján vennénk részt. Fújunk, súrolunk, fújunk. Egy fiú leszólít minket, honnan szereztük a graffiti-eltüntető szert, mert ő is le szeretné tisztítani az összefújt kerítésüket. És egyébként, mi ezt miért csináljuk?

– Megszállottja vagyok a műemlékeknek! – mondja Gábor. De lassan már nem látok egyet sem a fővárosban, mert beborítják őket az igénytelen falfirkák. Ezért kitaláltam, hogy indítok egy műemlékvédelmi műsort a Petőfi rádióban – ahol régóta dolgozom. Viszont, hogy ne csak beszéljünk a gyönyörű épületeinkről, hidjainkról, kéthetente – több-kevesebb önkéntes segítségével – megpróbáljuk megmenteni ezeket a firkáktól. A Szabadság hidat több százan súrolták velünk együtt! Szerencsére önként jelentkezett egy graffititisztító cég is. Mindig ingyen a rendelkezésünkre bocsátják a szükséges anyagokat.

Persze, ez a munka nem csak abból áll, hogy Gáborék kimennek a helyszínre, és tisztogatnak. Előzetesen többhetes szervezést, engedélybeszerzést igényel minden egyes akció. Plusz küzdelmet a graffitisekkel, fenyegető e-maileket, meggyőző levelezéseket.

– Nem az igényes falfestés ellen dolgozom, ezt eleinte nehezen értették meg a graffitis társadalom tagjai is, de mára néhányukkal jó kapcsolatom alakult ki! A művészi fújt képeknek is meglenne a helyük: remekül feldobnák a szürke gyárépületeket, a színtelen városrészeket. De a tagelők (a festékspray-vel fújt betűk “alkotói”) számára egy százéves ház és a Lánchíd is csak – egy felület. Nekem érték, a megőrzésért minden tőlem telhetők megteszek.








Kálnai Beáta
A gyógyultak mosolyáért


Kálnai Beáta gyógytornász a budapesti Szent János Kórházban. Késik a megbeszélt esti találkozónkról: egy pácienssel foglalkozott, annak ellenére, hogy a munkaideje már órák óta lejárt.

– Szeretem a szakmámat, nekem ez a hobbim! – kezdi vidáman. – Éppen ezért előfordulhat, hogy hozzám a rendelési idő után is jöhetnek a betegek. Alapvetően az a motiváló hozzáállás, hogy valaki tényleg segíteni akar, szinte fél gyógyulást eredményez náluk. Azt a pillanatot kell megragadnom, amikor egy beteg a legnyitottabb, a leginkább együttműködő, hiszen csak akkor tudunk érdemben tenni az egészségéért. Ennél a pillanatnál ott szeretnék lenni, mindegy, hogy munkaidő alatt, vagy jóval utána van. Nem az a lényeg, hogy szuperhős mintájára emberfeletti erőfeszítéseket tegyél, hanem, hogy a tőled telhető legnagyobb tudással és elhivatottsággal tedd azt, amit a szíved diktál. Ha látom, hogy valakinek szüksége van a munkámra, de nem tudja megfizetni, nem várok érte ellenszolgáltatást. Természetesen én is pénzből élek, de az anyagiasság ezekben az esetekben háttérbe szorul. Néha bennem is felmerül, hogy túlzás, amit csinálok. A családom is óv, hogy ne dolgozzak olyan sokat, ugyanakkor ők – a saját szakmájukban – ugyanilyen segítőkészek, lelkiismeretesek. Eleinte talán ellenszenvet szült a viselkedésem a kórházi dolgozók körében, mert azt hihették, hogy én mindezt busás ellenszolgáltatásért teszem. Például amikor hálóinget és levest vittem be annak a néninek, akit a lánya nem akart meglátogatni a kórházban, vagy odaadtam a csizmámat egy beteg hajléktalannak. Élvezem, hogy ilyen kapcsolatba tudok kerülni a betegekkel – ez segít rajtuk, és gyógyulnak. Annál nagyobb élmény nincs, mint, amikor az egyik nap beszélgetsz egy beteggel, kisegíted az ágyból, és ezzel egyfajta “mélységből” is visszahúzod. Másnap pedig jókedvűen jár-kel! Látom, hogy megérte a fáradozást, mert a nehezén már túl van. Ez a legnagyobb fizetség.







Farkas Szilvia
Állati barátok

Farkas Szilvia az Országos Onkológiai Intézetben laborasszisztensként dolgozik, egy éve egy állatvédelemről szóló előadáson figyelt fel a Rex Kutyaotthon Alapítványra, majd kislányával, Anettel úgy döntöttek: szabadidejükben összekötik állatszeretetüket a jótékony munkával. Kutyaiskolába hordják a menhely árva lakóit.

– Minden hétvégén eljövünk ide, a Népszigetre egy menhelyen élő kutyával, és két-három órát itt töltünk. Tudom, furcsán hangzik, mert a munka tényleg fárasztó, de ezalatt a néhány óra alatt egész hétre feltöltődöm. Nézzen csak körbe, mennyi boldog kutyust és gazdit lát! Sok kutya úgy jön ide, hogy teljesen megszeppent, vagy épp ellenkezőleg, agresszív. Mire elvégzik a kezdő és középhaladó tanfolyamot, jámbor, magabiztos és hű barátokká válnak. Ezt a leendő kutyatulajdonosok is érzik! A menhelyen jelenleg körülbelül negyven kutya él, és folyamatosan cserélődnek. Eddig mindig örökbe fogadták azokat, akik elvégezték velünk a tanfolyamokat! Jelenlegi pártfogoltam Brumi – azért tanulunk, hogy hamarosan ő is szerető otthonra leljen.

Feketemunkások?

A Központi Statisztikai Hivatal felmérése szerint országosan mintegy négyszázezer ember vállal rendszeresen önkéntesi munkát. Ez hazai szinten jelentős szám, bár a jóléti államokban a lakosság ötven-hetven százaléka végez időről időre valamilyen ingyenes közhasznú tevékenységet. Az általában szociális, kulturális, egészségügyi, ifjúság- és környezetvédelmi területen dolgozók minimum heti két, de sokan jóval több órát szánnak erre a munkára.
A magyar jog egyelőre nem ismeri az önkéntesség fogalmát, ha tehát a közjó érdekében, saját akaratunkból, anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzett munkára szánjuk magunkat, elvben a feketemunkások számát gyarapítjuk. 2004-re készül el az önkéntes munka jogszabályi hátterét rendező törvény, amely szintén jövőre kerül a parlament elé.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top