Felvétel: indul a Világszám!

– Gyerekkorában hová szeretett volna eljutni?

– Miután labdaközpontú családban nőttem fel – apukám sportvezető volt –, mindig oda vágytam, ahol a magyar fociválogatott játszott. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer én rúgom majd a győztes gólt, valamelyik nagy meccsen. A legendás 6:3-nak Pesten szurkoltunk, vidékről ugyanis felvezényelték az egész általános iskolát. Utána jött az 1954-es világbajnokság Svájcban, oda nagyon vágyódtam.

– Kellett volna egy jó tündér, aki teljesíti a kívánságát.

– Hálás lettem volna, de helyette jól megtréfáltak a Vasas focistái. Ugyanis ott nyaraltunk mindig az üdülőjükben. Elhitették velem, hogy labdaszedő válogatott is indul a bajnokságon, oda én is bejuthatok. Rugdosták nekem a labdákat, hogy hozzam vissza, stopperral mérték az időt és jót röhögtek a markukba. Hatalmas ugratás volt, én meg elhittem.


– Ezt szeretem magában Robi – hogy a mai napig megőrizte ezt a csodaváró naivitását.

– Most is könnyen átverhető vagyok, bár magam is szeretem ugratni a kollégákat. Szegény Vajda Lacit is mennyit ugrattam. Az egyik legemlékezetesebb Sütő András Csillag a máglyán című darabjához kötődik. Mi Kaposvárott játszottuk, egy időben a Madách Színház előadásával, amiből filmet is rendezett Ádám Ottó. Kitaláltam, hogy az egyik szereplőt tőlünk hívják meg, nevezetesen Vajda Lacit, és elhalmoztam szemrehányásokkal. “Képes vagy átgrasszálni a filmbe, csak azért, hogy pénzt keressél, Genfbe utazhassál? Nem érzed, hogy ez árulás?” Genfet is kitaláltam és elhitte. Mindenki be volt avatva, az egyik kolléga még svájci frankot is akart adni, hogy hozzon neki tornacipőt.






– Képzelem, milyen arcot vágott, amikor kiderült, hogy rendesen megszívatták?

– Finom bosszút állt: a tájbuszból kidobta a sálamat. Ezekről az ugratásokról szól az a dal is, amit az önálló estemen énekelek: “… és akkor hirtelen eszembe jut egy régi, régi poén, nem ismeri senki, csak én. Elmondanám, de nincs kinek, sehol se vagytok, másnak meg úgy sem lehet”. Sajnos, azok a régi barátok – Vajda Laci, Kiss Pista, Csikos Gabi – akikkel annyit ugrattuk egymást, már nem élnek. Gabi volt a védőangyalom, amikor kezdő színészként lekerültem Kaposvárra. Éjszakánként bárműsorokban léptünk fel, hogy megéljünk.


– Kik voltak még az útitársai?

– Elsősorban az édesapám, aki hosszan elkísért, sajnos már elengedte a kezem. Jutka, Pogány Judit, a feleségem, akivel nagy utat tettünk már meg, és a világon minden összeköt bennünket. Pártos Géza bácsi, a tanárom, őt nemrég veszítettem el, és aki maga volt a megtestesült szeretet, önzetlenség. Egyedül az szomorít el, hogy halála előtt nem adtak neki Kossuth-díjat. Nagyon megérdemelte volna, ő nevelte fel a mai színésztársadalom felét. Nyolcvanöt évesen még minden előadáson ott izgult a színészekért, mindegyik a növendéke volt.






– Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ma már mindenki csak azt nézi, mit tűzhet a saját mellére. Első filmje, a Sose halunk meg sem kapott díjat itthon, a szakma viszont ezt nevezte be Oscarra. Így jutott ki Amerikába.

– Eddig mindegyik filmemmel megjártam Amerikát, sőt a Szambával Dél-Amerikát is, ezt küldték a Sao Paulói fesztiválra. Alig akartam elhinni, hogy tényleg tetszik a filmem, mivel itthon sokan mondták, hogy nem fogják érteni. Értették. A Csocsót is óriási ovációval fogadták. A Sosem halunk meg Los Angeles-i bemutatója azért is emlékezetes, mert visszakaptam egy 35 éve elveszettnek hitt barátomat, Kővári Pistát. Tizenöt évesen disszidált, és soha életben nem találkozunk, ha az amerikai felesége nem olvassa el a Los Angeles Times-ben megjelent kritikát. Az volt a címe: Csodálatos, napfényes utazás.

Koltai Róbert nagy utazásai – II. rész >>