Nem tudod elképzelni, milyen gusztustalan lett a Jani felesége! dörgi a hang. Még kabátban is dagadtnak látszik! Pedig már legalább hat hónapja szült! De az a tehén nem képes lefogyni! Haj, szerencsétlen, hülye Jani! Hajt, mint egy barom, hordja haza a zsozsót, a felesége meg otthon mereszti a seggét, közben kábítja: nézd, aranyom, milyen gyönyörű a mi kisfiunk! Undorító női dumák! Az az állat meg elkábul… És ez még mind semmi! szívja meg az orrát étteremszerte zengőn, ám mielőtt folytatná, nem bírom tovább tudom, a nagyikám felháborodva legyint az égi kávéházban, “hiába neveltem kulturált viselkedésre ezt a gyereket , megfordulok, hogy alaposan megvizsgáljam.
A látvány lenyűgöz. Száz-százhúsz kilóra saccolom a lassan fogyó kismamák szidalmazóját… Olyan hatalmas a tokája, hogy kitüremkedik az ing és zakó közötti szűk résen, és önálló táncoló-remegő életet él. Hordónyi hasát épp szellőzteti a bőséges ebéd után. Kigombolt zakó, az ingről a pocakközepi gomb hiányzik, ahonnan rengeteg háj törekedne a szabad levegőre… (egy igazi férfi nem hord atlétát télvíz idején sem). A lábát nem látom, de fehér frottírzoknit érzek az öltöny alatt…
Olyan hatást gyakorol rám, hogy a fülem is bedugul. Már nem akarom hallani (mégis hallom), hogy távoztában még böfög egy embereset, majd magabiztosan veri hátba a barátját: öcsi, tanuld meg az öregebbtől, ha gyereket csinálsz, egész életedben rabszolga leszel!
*
Az idei első hó hatalmas sokk Budapesten. Gonoszul csúszik az út, koccanások, csattanások, törnek az autók, mintha üvegből lennének. Megúsztam a reggelt, egyetlen száguldó őrülttel sem akadtam össze, ez a délutáni út talán már kellemes lesz gondolom bizakodva, amikor az év első munkanapján fagyott kézzel vakargatom a kocsimról a havat. Óbuda-Árpád híd-Zugló. Szép táv. Még sincs semmi baj a Thököly útig! Imádom Zuglót, de utálom a Thököly utat. Állandó a dugó, szüntelen a káosz, a születésemkor ugyanaz a kockakő boríthatta, mint most. Ötvennel araszolgatok a csúszós úton, amikor váratlanul elképesztő sebességgel, vadul nyikorgó kerekekkel elém vág egy hadihajó nagyságú Mercedes az egyik mellékutcából. Úgy ugrok a fékre, ahogy még soha, nyomom a dudát nincs kedvem összetörni se magamat, se a Huba névre hallgató, hűséges Ibizámat , és néhány centiméterre az őrülttől megállok.
A környezet szolidáris: a mellettem haladó taxis elismerően integet, a mögöttem araszoló Clio nemzetközi jelekkel adja a Mercedes vezetőjének tudtára, hogy nem tartja épelméjűnek, de ő még egy aprócska gesztussal sem jelzi, hogy bocsánat, elnézést kérek, köszönöm, hogy megállt… Sőt! Amikor a lámpánál beérem, integetni kezd, hogy tekerjem le én is az ablakot, majd röhögve ordítja felém: ne parázz, Lujza! És a következő percben legalább nyolcvannal kilő.
Olyan méregbe gurulok, én, a Lujza, hogy befordulok egy néptelen mellékutcába, és megállok. Rendben van, új nevet kaptam, de mi az, hogy ne parázz?? Aztán lassan felrémlik bennem, hogy a lányomtól hallottam már ezt a kifejezést: “X tanár beparázott… Igen-igen, ez az új ige én beparázok, te beparázol valami olyasmit jelent, hogy mérgelődni, haragudni, hőbörögni, dühöngeni, dilizni. Ám a drága szabadidőruhába csomagolt bunkó legalább ötvenéves volt! Akkor miért játssza a fiatalt, miért ordítozik a kamaszok nyelvén?
Anyci, morcos vagy, történt valami? néz rám otthon aggódva a tini lányom.
Először is, vedd tudomásul, hogy nem vagyok anyci, hanem Lujzi! És azt is vedd tudomásul, hogy mostanáig rosszul neveltelek! Ne meregesd a nagy kék szemedet folytatom elszántan , inkább figyelj! Te is csak nőnek, parázó Lujzának születtél, mint én! És nekünk az a legfőbb feladatunk, hogy fenntartás nélkül leboruljunk a teremtés koronáinak gátlástalansága, örök fiatalsága és lóereje előtt…