Tribolumineszcencia – II. rész

Úgy van, ahogy írja: még ebben az életkorban is számít az egyéves korkülönbség. Abban is igaza van, hogy az ötödikes gyerekek gondolkodása konkrét, tapasztalati, élményközpontú, és az absztrakciók ideje valójában csak a kamaszkori fordulóval jön el. (Ami pedig a négyes bizonyítványt illeti: azt én jó bizonyítványnak tekintem, hozzátéve, hogy régóta tudjuk, hogy az iskolai eredmény nem jelzi előre az életben való beválást, sikerességet.)
Abban is igaza van, hogy a mi iskoláink “hozott anyagból” dolgoznak, vagyis nem fejlesztik a gyerekeket, hanem bizonyos meglevő részképességeket elismernek és osztályoznak, a többivel pedig – a többi képességgel és a többi gyerekkel – nem törődnek. A jó iskolai órát bizony az jellemezné, amit a tankönyvben merészen gyomláló biológiatanár óráiról írt, hogy az óra után az anyag otthon már könnyedén elsajátítható!

A nagy, Nobel-díjas fizikus, Richard P. Feynman szavai jutnak eszembe. Feynman zseniális tanár volt, tanítványai sok kötetben adták ki előadásait és remek vicceit. Egy ízben hosszabb időt töltött Brazíliában, és ott megdöbbenve tapasztalta, hogy míg egyrészt már az általános iskolában is fizikát tanítanak, könyvből (!), másrészt az egyetemistáknak sincs fogalmuk a világ jelenségeinek valódi megközelítéséről. A látogatását lezáró előadásában, melyet egyetemi tanárok és hallgatók előtt tartott, az absztrakt megfogalmazásokat és meghatározásokat soroló tankönyveket teljesen alkalmatlannak nevezte arra, hogy a természet és a világ jelenségeinek közelébe vigyék a gyerekeket és a hallgatókat. “Mindenki leteszi a vizsgákat, aztán tanít másokat, hogy azok is le tudják tenni a vizsgákat, és közben nem akad köztük senki, aki valódi tudásra tenne szert” – mondta. Felkapta a leghíresebb tankönyvek egyikét, megpörgette a lapjait, találomra rábökött az egyik sorra, és felolvasta: “Tribolumineszcencia. Tribolumineszcenciának nevezzük azt a jelenséget, amikor az összepréselt kristályok fényt bocsátanak ki…”– Hol itt a természettudomány? – kiáltott fel Feynman. – Sehol! A könyv csak azt mondja el, hogy egy szó más szavakkal leírva mit jelent, és közben egy kukkot sem szól magáról a természetről, arról, hogy melyik kristály bocsát ki fényt, ha összenyomják, és hogy egyáltalán miért bocsát ki fényt magából? Mutassanak nekem egy hallgatót, aki hazamegy, és a valóságban is kipróbálja, amit itt olvasott! Ha akarná, se tudná; legalábbis annak alapján nem, ami itt áll! Inkább azt kellett volna ideírni: “Ha veszünk egy darabka cukrot, és a sötétben egy fogóval összenyomjuk, kékes villanást tapasztalunk, és ugyanezt más kristályoknál is megfigyelhetjük. A jelenséget tribolumineszcenciának nevezzük, pontos magyarázata mind a mai napig nem ismeretes.” Biztos, hogy lesz valaki, aki hazamegy, és elkezd kísérletezni, és a kísérletek már valóban a természetről szólnak!(Richard P. Feynman: “Tréfál, Feynman úr?” Park, 2002.)