El nem mondott történetek – II. rész

“A munkástranszporttal másnap reggel indult a vonat, a szagunk miatt azonban nem engedtek ötös sort alkotni, és a kapuban újra visszadobtak bennünket. Akkor megint a betegek, öregek, tehát a gázba választottak közé kerültünk. Délután három óra volt, mikor a fekete autó megállt. Egy osztrák Wermacht-katona és a Gräser (a lágerparancsnok) bejöttek a jajveszékelő, szánalmas külsejű emberek közé. S kijelentették, hogy még ötven ember kell az ötszáz fős transzportba. Ekkor a sovány betegek és öregek közül Klárit és engem kiválasztottak. De amikor a kapuhoz értünk, újból visszadobtak bennünket. A láger, ahova vittek, szinte üres volt. Felügyelet nélkül voltunk, a zuhanyozót megpillantva bementünk. Ott levetettük a büdös holminkat, s végre alaposan megfürödve, ruháinkat ki tudtuk tisztára mosni, és szagmentesítve, vizesen magunkra húzva visszamentünk az üres barakkba, ahol az üres priccsek közé paplanba burkolózva, egymást melengetve mély álomba zuhantunk. Nem tudom, mennyit aludhattunk, de amikor felébredtem, kint menetelő embereket láttam. Klárit unszolva kértem, menjünk, csatlakozzunk a menethez. Klári már feladta a harcot, de én nem engedtem el, a kezét fogva, cibálva kényszerítettem, hogy menjünk, próbáljunk másokkal ötös sort alkotni. Szaladva értük utol őket. S ekkor a sors közbeszólt: miért, miért is nem, pár sorral arrébb hárman voltak csak, akik felénk nyújtva segítő kezet, befogadtak. Így alkotva ötös sort, a sok próbálkozás után átjutottunk a kapun, és hosszú menetelés után Birkenauból Auschwitzba értünk. Este a hideg betonon aludtunk. Reggel, zuhanyozás után ruhát, facipőt, fehérneműt(!), sapkát (!) és egy madzagon lévő, négyszögletű pléh-számjelzést kaptunk. Még nem hittünk földöntúli jólétünknek.”

S. M.

“Leszegett fejjel lépkedek, szégyellem, hogy visszajöttem, szégyellem, hogy élek. Nem akartam, hogy megismerjenek, nem akartam, hogy köszöntsenek, hogy megállítsanak, hogy kérdezzenek. Én szégyelltem, hogy a város némán végignézte az elhajtásunkat, és most vissza kell néhányunkat fogadnia, élő lelkiismeret-furdalásként. Még nem szokhatták meg a gondolatot, hogy lesznek néhányan túlélők, akiknek a szemébe kell majd nézni.
Kora délután van, forgalom alig. Most fordul be két férfi a gimnázium sarkán, beszélgetve. Már egész közel vannak, amikor a hang… Felnézek. Eláll a szívverésem. A kerítésnek kell támaszkodnom. Pista beszél. Ezért a pillanatért akartam élni. Ennek a találkozásnak a reménye rántott ki a tífuszból, lázból – meg az, hogy nekem dolgom van ebben a világban. Megöleltük egymást? Kezet fogtunk? Öröm, beteljesülés, egymásra találkozás? Nem tudom. Nem voltam eszemnél. Hazaértem.
Azt mondta: – Ez a polgármester, a barátom. Tibor, ez a feleségem. Majd holnap folytatjuk. Most hazamegyünk. A gyerek? – kérdezte. Elhárítottam a kérdést egy mozdulattal. A kezemet fogta, együtt lépdeltünk. Nem beszéltünk. Csak egy sarokkal odább kérdezett újra. – A gyereket nem tudtam hazahozni. Nem él. – Elengedte a kezem. Úgy éreztem, nem örül nekem. A gyereket jobban várta, mint engem. A régi házba mentünk. A gangon letettem a hátizsákot, leestem mellé, ráborultam, és olyan sírógörcs szakadt ki belőlem, hogy majd meghaltam. Pista mellettem ült, és riadtan veregette a hátam: – Felejts! Ne nézz hátra! El fog múlni. Elfelejted… Itt vagyunk, dolgunk van.”

Kun Anna

(A cikk elkészültében nyújtott segítséget köszönöm az Esztertáska Alapítványnak és a Roma Sajtóközpontnak, a történetek gyűjtőinek és őrzőinek.)