Rigolyás zabagép, imádlak! – II. rész

De most kanyarodjunk vissza az evésre! A szelíd, nyugodt kisbabám egyetlen helyzetben ereszti ki a hangját: ha éhes! Én persze pattanok, kapkodok – soha nem hagyjuk ordítani azért, hogy óramű pontossággal betartsuk az etetési időpontokat, valószínűleg emiatt ilyen nevetős… – de magamban sokszor gondolom: Ádám, nem azért élünk, hogy együnk! Ő nem hallja meg a gondolatomat, inkább dühösen „berázza” (nem megrázza, hanem extázisban „berázza”) a fejét, és úgy ugrik rám, mint tigris az őzre. Szépen is kerekedik őurasága, most, három hónaposan hat és fél kiló. Ha a – jelenleg nádszálkarcsú – húgom nem lett volna ugyanilyen husibaba kiskorában, rettegnék, hogy hat év múlva Ádám lesz az osztálya ducija. De nem rettegek, inkább büszke vagyok arra, hogy így gyarapszik!

Jelzem, nem csak büszke vagyok, inkább majd’ kipukkadok! Az eszemmel tudom, hogy minden édesanya így érez, mégis… Az egész család rajtam nevetett, amikor a szülést követő első bolti „kalandom” után – izgalmas ám a szülés utáni első vásárlás! – bevágtattam a közelben lakó anyuékhoz, és izgatottan kérdeztem: látták rajtam a boltban, hogy én már fiús anyuka vagyok? A szüleim rosszul viselkedtek: röhögtek. Ám amikor az esti pelenkázáskor elmeséltem Ádámnak a történteket, ő megértett. Bűvölten néztük egymást, éreztem, hogy azt mondja: az egész világ tudja, hogy én vagyok a kisfiad! Elolvadtam, és lelkesen válaszoltam – “imádlak, te rigolyás zabagép!” –, mire ő kegyesen elmosolyodott…