Kiröppenés a szülõi házból

Félelem az egyedülléttől, a szülőktől való (térbeni) eltávolodástól, az új élet kezdetétől. Az első időszak rendszerint nem maga a kéjmámor: meg kell szokni az új lakás idegen zajait, azt, hogy nem szuszog senki a szomszéd szobában, és ekkor döbben rá az ember: mostantól maga felelős az életéért.

Régebben meglehetősen ritka jelenségnek számított, ha egy lány harminchoz közeledve még a szüleivel, a gyerekszobájában lakott. Ma már ezen egyre kevesebben csodálkoznak. Ahogyan a házasságkötés, a gyermekszülés időszaka is kezd későbbre tolódni, úgy élvezik a fiatalok egyre tovább a szülői ház kényelmét.

– Az én korosztályomnak sokkal könnyebben ment az elszakadás a szülőktől, hiszen szabályozottabban éltünk, meghatározott volt az utunk, és ez több biztonságot adott – próbál magyarázatot adni a jelenségre pszichiáter szakértőnk, dr. Somogyi Andrea. – Például: ahol én születtem, ott nem volt felsőoktatási intézmény, ezért mind a szüleimnek, mind nekem egyértelmű volt, hogy másik városban fogok élni, mint kollégista. Ma már nagyobb a szabadság, számos egyetemet lehet levelező szakon is elvégezni, ezért nem feltétlenül igényel elszakadást a szülőktől, ha valaki egyetemista lesz. Régebben jobban lehetett előre látni az utunkat. Ma – szerencsére – sokkal nagyobb a választási lehetőség, ám hiányoznak azok az iránymutatók, amelyek segítenének a fiataloknak eldönteni, milyen úton induljanak tovább, így sokszor tovább maradnak otthon, gyermeki szerepben.

Felelősségvállalás: vegyél egy virágot!

Az egész világon tendencia, hogy a fiatalok felnőttéletének kezdete későbbre tolódik. Régebben a kamaszkori válság „része” volt a szülőktől való leválás okozta krízishelyzet, ma már a lélekgyógyászok külön válsághelyzetként kezelik a fiatal felnőttkori krízisállapotot, amely az önálló élet kezdetén jelentkezhet, gyakran a húszas évek végén vagy a harmincas évek elején.

– A fiatalok gyakran azért választják, hogy otthon maradnak a szülői házban (még ha ezt anyagi okokkal magyarázzák is), mert félnek a felnőtté válástól, a felelősségvállalástól – mondja a pszichiáter.
Egyik ismerősöm, Zita még harmincévesen is a szüleivel élt, bár anyjáék és a barátai többször javasolták már neki, hogy igyekezzen önálló életet kezdeni. Végül szülői segítséggel vett egy lakást, és kezdte élvezni az önálló életet.

– Egyik nap iszonyú füstre mentem be a hálószobába – meséli. – Kiderült, hogy elfelejtettem kihúzni a vasalót. Szerencsém volt, nem égett el semmi, de ez az eset rádöbbentett, hogy nincs itt anyu, aki, ha elfelejtem, kihúzza a vasalót, elzárja a gázt. Akkor kezdtem érezni, hogy ez már a magam élete, ahol én felelek mindenért. Érdekes, attól a naptól kezdve a csekkeket is határidőre befizetem, pedig korábban voltak csúszásaim. Ma már nem fordulhat elő, hogy a villanyszámlára félretett pénzből inkább veszek egy szép cipőt.

Van egy olyan ismerősöm is, aki évek óta saját lakásban lakik, ám az édesanyja feljár hozzá takarítani, virágot locsolni, mosogatni, mosni.

– Ha nekik ez így jó, akkor nincs benne kivetnivaló, de így egyre tolódik a felnőttszerep felvállalása – mondja szakértőnk. – Azonban vannak olyan technikák, amelyekkel meg lehet tanulni a felelősségvállalást. Azt szoktuk javasolni: először vegyél egy virágot! Nem állattal kezdünk, hanem virággal – méghozzá igénytelennel. Aztán, ha ez életben marad, jöhet az igényesebb virág, s később az állat is. Egyébként nem mindenki örül annak, ha a szülei a tudtán kívül bejárkálnak a lakásába. Ha a szülő elfogadja, hogy a gyermeke felnőtt, akkor tiszteletben tartja a magánszféráját, és nem megy hozzá bejelentés nélkül – és ez azért fordítva is igaz. Ha valakit zavar, hogy az édesanyja rendszeresen elmegy hozzá rendet rakni, akkor érdemes ezt finoman, de határozottan megmondani neki, valahogy így: „Nagyon szeretlek, tudom, hogy segíteni akarsz, de szeretnék magam takarítani!”


A teljes cikk a Nők Lapja április 20-án megjelenő, 16. számában olvasható.