Gregor Bernadett: Három az egyben

Budaörsi Játékszín, három előtt pár perccel.
A rendező, Koncz Gábor úgy véli: Berni ki sincs írva próbára. A játszók közül néhányan állítják, dehogynincs.
Évadkezdés, egy Heltai-darab felújítására készülnek. Nyárutóra jellemző szétszórtság.
Jönni fog – karol belém Éles Béla direktor, majd a teátrum gazdasági gondjait kezdi vázolni. Szabad préda az újságíró.De az idő bizony nagy úr, a próbakezdés véget vet a drámai mesének. Magamra maradok. Kádár-világot idéz a művházi enteriőr.
Kisétálok az épületből. A Szabadság úton Bernadett lohol a színház felé. Baljában fia iskolatáskáját cipeli, majd’ akkora a csomag, mint a tízéves Bence. Jattolunk a sráccal. Felmér, sziát köszön, megkímél a csókolomtól.
Felbukkan a darab asszisztense. A mama még ráér egy kicsit, dumáljunk csak nyugodtan. A büfé előtti asztalra füzet kerül ki, Bence nekifog a matekleckének. Közben fesztelenül cseveg. Színházi gyerek. Inkább anyja közelében tölti a délutánt. Jobb, mint egyedül a lakótelepi iskolában. Persze napközben nem rossz hely az, amikor zajlik az élet. Normális, hétköznapi kölkök járnak a sporttagozatra. Hamar kiderül az is, hogy Bence a harmadik legjobb tanuló az osztályban.
– Nem rajtam múlik – enged át minden dicsőséget a fiának Bernadett.
Meséli, azt első férje sem bánja, hogy fia gyakorlatilag a színházban él. A gyerek klasszikusok sorát látta már, amelyekről kortársai évek múltán tanulnak majd.
A mama bemegy az öltözőbe, Bence pedig átadja a ceruzát, nincs kedve körmölni. Titkárának fogad, nekem diktálja séróból a számtanfeladványok eredményét.
Aztán megéhezik, jelenti is mindjárt a visszatérő mamának. A pénztárca viszont az öltözôőben maradt, Bernadett azt ajánlja, Bence írassa fel számlájára a fogyasztást.
– Azt hogy kell? – kérdezi a fiú.
Bernadett rám néz, huncut mosolyra vált.
– Mondd azt – pillant Bencére, – hogy annak a Blikkes bukszának lesz.
Mind összenevetünk, ezt a tréfát már a gyerek is érti.
Két nappal korábban azzal hívtam fel Gregor Bernadettet, hogy portréjához akció kellene, járjuk be lánykora kedvenc helyeit Budapesten.
– Olyanok csak Szegeden vannak – felelte –, utazzunk le.
– Utazzunk.
Később visszahívott.
– Lehetek teljesen őszinte? – kérdezte.
– Kevesebbnek nincs értelme.
– Semmi kedvem négy órát autózni.
Megbeszéltük, akciónak talán színházi próba is megteszi majd Budaörsön. Egy nappal előtte még elbeszélgethetünk egy budai presszóban.
Így esik, hogy csupán fejben járjuk be a szegedi utat egy fővárosi pláza Díva nevű kávézójában. Elsôőnek a Dóm teret idézi meg, a hajdani iskolakerülések központi placcát. Nem vagány volt, görcsös. Kompenzált. A hátsó padsorban meghúzódó gimnazista késve kapta az első randiajánlatot is. A többiek már mind pasiztak, amikor végre őt is találkára hívta egy jóképű ismeretlen. Vonatúton szúrta ki a lányt, retúrjegyre firkantotta rá: Dóm tér, este nyolc. Jeles hely. Bernadett ott látta az összes nyári szabadtéri darabot is – döntő élmény volt, a pályaválasztáshoz. Fontos még a Tisza-part, a Virág-cukrászda, a régi lakótelep: előbb négyszobás panel, majd a szülők válása után másfél.
A temető, édesanyja sírja. Bernadett huszonöt volt, amikor elvesztette. Képzeletben édesapjához is felugrunk: tisztázva, hogy lánya kísérője nem újdondász kalandor, tuti lett volna a szíveslátás. Az operaénekes édesapa otthonából aztán – mint Harry Potter – egyszeriben a valós térbe és időbe hopponálunk.
Kólát rendelek, Bernadett ásványvizet. Meséli a Dívában: diétán van. Formás alakját tökéletesre karcsúsítja.
– Szenvedsz? – kérdezem.
– Mint az állat.
Rábólintok. Mindketten színházi gyerekek vagyunk. Nincs mit magyaráznia. Színésznél is megértem az önkínzó hiúságot, színésznőnél pláne. Szinkronban kezdjük szórni az átkot a Színművészetire is.

Az interjú folytatását a Nők Lapja Évszakok novemberi számában olvashatja el.