Illényi Katica

Határozottabbnak, markánsabbnak tűnik. Vagy csak az új hajszín teszi?

– Szóval femme fatale. Ez az új imázs?

– Imázs? Soha életemben nem gondolkoztam ilyesmin. Egy reggel arra ébredtem, hogy unom már a vöröset, és visszafestettem a hajamat az eredeti színére. Ennyi.

– Új show, új hajszín. Értem én…

– Október 29-én, a Művészetek Palotájában valóban olyasmit hallhat a közönség, amit nem szokott meg tőlem: az új műsoromban az örökzöldek és a dzsessz mellett komolyzenét is játszom. Bach d-moll kettősversenyét adjuk elő az öcsémmel, az Erkel Ferenc Kamarazenekar kíséretében. Ez lesz az eddigi legnagyobb dobásom.

– Visszatérsz a gyökereidhez?

– Így van. Ez a darab régi kedvencem, de csak most jött el az ideje, hogy színre lépjek vele. Ösztönös művész vagyok. Hallgatom, ízlelgetem a különböző muzsikákat, aztán egyszer csak összeáll bennem a kép. Azt is mondhatnám, hogy nem én találom meg a dallamokat, hanem ők találnak meg engem.

– Mindhárom testvéred zenész. Én már az első találkozásunkkor elképzeltem, mi lenne, ha egyszer együtt lépnétek fel.

– Nekem is régi vágyam, csak nagyon nehéz megszervezni. A bátyám Amerikában, a húgom Svájcban játszik, az öcsém nemrég végzett Bécsben, a zeneakadémián. Rengeteg pénz is kellene hozzá. A mostani produkcióhoz is csupán egyetlen támogatóm van, és az a közönség. Mindent magam csinálok. A műsorom repertoárját, mint mindig, most is én találtam ki, és az elejétől a végéig megterveztem az egész előadást.

– Sokan féltettek, amikor kiváltál a Budapest Klezmer Bandből: boldogulsz-e majd egyedül?

– A Klezmer kétségkívül fontos állomása volt az életemnek, de már közben is tudtam, hogy mást szeretnék magammal kezdeni. Ott csak egy voltam a sok közül, én azonban magamat szerettem volna megalkotni. A pályám kezdete óta balettozom, táncolok, képezem a hangomat. Emlékszem, egyszer álltam a rúdnál, és azon tanakodtam, miért csinálom ezt? Nem tudtam megfogalmazni, de éreztem, hogy egyszer még szükségem lesz rá.

– Nem megy a magánéleted rovására ez a küzdelem?

– Nem. Jó kezekben vagyok. Nemrégiben olyan párt találtam, akire nyugodtan rábízhatom magam, tudom, hogy mindent a legjobban, és csak az én érdekeimet nézve irányít. Félig-meddig szakmabeli, és pontosan érti, mire van szükségem.

– Négy évvel ezelőtt is ezt mondtad, pedig akkor más volt az oldaladon.

– Mert akkor is így éreztem. Az előző partnerem ugyan sokkal fiatalabb volt nálam, de teljesen éretten kezelte a problémákat. Tudom, sokan azt gondolják, hogy a korkülönbség volt a szakításunk oka. Nem így van. Sokkal fontosabb szempont, hogy két ember hasonlóan lássa az életet, és egyetértsen a leghétköznapibb dolgokban is, mint akár a rendszeretet. Amíg az ember nagyon szerelmes, vak az ilyesmire… A másik, amire rájöttem, hogy a szeretet mellett a legfontosabb egymás tisztelete. Ha ez nincs, hosszú távon nem működik egyetlen párkapcsolat sem.

– Nem gondoltál még gyerekre?

– Akárcsak az anyukám! Neki is órákig ecsetelem a terveimet, milyen lesz a ruhám, a világítás, a számok sorrendje… Erre mit kérdez a végén? „De ugye, utána jöhet a kisunoka?”

– Nincs igaza?

– Dehogy nincs! Csak eddig mindig akadt valami fontosabb tennivalóm. De lehet, hogy holnap úgy ébredek: nekem gyerek kell! És holnapután már gratulálhattok…