“Tudom, kinn ötször magasabb falak vesznek majd körül”

Az elítélt neve: Ambrus Attila

Most, amikor kiderült, hozzá készülök, csak úgy ömlenek felém az indulatok: „Micsoda intelligens, bevállalós pasi! Várjuk itt kint!” illetve „Nehogy már sztárt csináljunk egy mezei bankrablóból!”… Ugyanaz a helyzet, mint sok évvel ezelőtt. Csak közben az Ambrus nevű elítélt ül a börtönben, érez, gondol, és vágyakozik…

Szűk, két részre osztott beszélőben ülünk le, szemben egymással. Az elítélt oldala vastag rácsra zárva. A nevelőtiszt szótlanul figyel. A kamerák is szótlanul figyelnek. Minden mozdulat engedélyhez kötött. Besüt a nap az ablakon. Engedély nélkül.

– Nem fázol? – kérdez a „Whiskys”, azaz Attila, váratlanul, udvariasan a túloldalról. Furcsán hat, ebben a helyzetben.

– Nem, köszönöm. – vágom rá gyorsan. – És Te?

– Nem, köszönöm. Megvagyok… – már nevet. – Azonkívül, hogy éppen nagy alkotói válságba kerültem a mai nap folyamán. Mert nem sikerült az, amit elterveztem…

A „sikerről” hirtelen eszembe jut, amit még anno, a naplójában írt a rablásokról: „Az elvem arról szólt: első, hogy sikerüljön, második, hogy ne folyjon vér, és csak a harmadik a pénz.” Nagy svunggal folytatja.





– Szóval nem akart beállni a korong úgy középre… Mert tudod, kerámiával foglalkozom, de csak egy hónapja. Egyelőre még az agyaggal is magázódó viszonyban vagyok. Már az is, hogy középre tenni, és úgy felhúzni a csövet…, de igazán nem akarlak ezzel fárasztani.

Hat év alatt harminc bankot rabolt ki, úgy kétszázmilliót vitt el, néhány idegen fejéhez pisztolyt szorított, egyszer megszökött a Gyorskocsi utcai rendőrségi fogdából. Tizenhét évet kapott. Most a hatodiknál jár. Figyelem, időnként milyen finomságok vannak abban, ahogy fogalmaz. És újra egy régi naplórészlet villan be: „Ha már a pénzt elviszem, úriember módjára viselkedjek. Nem akartam, hogy bunkó rablónak nézzenek.” Mondom neki, hogy a hétvégén elolvastam a naplóit. Illetve a belőlük készült könyveket.

– Hát, ezért sajnállak egy picit – vág közbe. – Így utólag életem egyik legnagyobb tévedésének tartom, hogy ilyesmire adtam a fejem.

– Bankrablásra?

– Írásra. Néha közelharcot vívok az alannyal és az állítmánnyal is.





– Pedig jól írsz. – Tényleg jól ír.

– Most nem tudlak meghívni semmire… – Elneveti magát. Aztán újra komolyan: – Lelkes vagyok ettől a kerámiázástól, hogy végre van egy lehetőség, ahol kiélhetem magam. Talán idővel nekem is a kezembe száll valamennyire… Egész idáig a bíróság kivont a forgalomból, már tényleg attól féltem, itt fogok elsenyvedni. Az érettségiig is úgy voltam, majdnem végig, hogy havonta egyszer jöttek hozzám a tanárok, kidolgoztam magamnak a tételeket, aztán a zárkában lefeleltem, vagy megírtam a felmérőt. Szóval most enyhült a szigor. Már „repkedem”… – szárnyakat mutat magának. – Látom az alagút végét. Azt gondolom, hogy ez is egy állapot, és biztos, hogy lesz jobb. Hiszek abban, hogy ez az idő arra jó, hogy minden lehetőséget kihasználjak, és tanuljak. És végre, valami kis fény próbál ebbe a sötétségbe behatolni… – bök nevetve a homlokára. – Kinn ugyanis nem értettem semmihez.

– Kivéve egyvalamit…

– Ahhoz sem, mert itt vagyok. És még maradok is pár évet…

– Amikor elfogtak, sokan azt mondták, a te személyiséged mellett három dolog történhet veled: megszöksz, meghalsz, vagy sikerül valami hasznosra fordítani az energiáidat, és akkor „ép ésszel” távozhatsz…

– Tudod, hány katarzison mentem át ahhoz, hogy azt mondjam, a francba az egésszel, elég az önsajnálatból, vége, lapozok? Nagyon rossz időszakon voltam túl. Problémáim akadtak itt is – óvatosan a tisztre néz –, azt hiszem, elmondhatom, Nevelő Úr, nem? – Az bólint. – Belekötöttem az élő fába, iszonyú frusztráltnak éreztem magam. Aztán rájöttem, hogy ez az ellenállás nem vezet sehová. Hogy ha kedvezménnyel akarok szabadulni, akkor váltanom kell. És sikerült. Majdnem jó úton vagyok. Remélem…





– Megérte? Az a hat év: pénz, utazás, nők… Boldog voltál akkor?

– Nem gondolkodtam ezen. Azt mondtam: carpe diem! 93’ január elején megcsináltam azt az…őrültséget, és onnantól a saját csapdámba kerültem. Nem volt kiszállás. Tudtam, hogy egyszer majd kopogtatnak, hogy „hello, öregem, van egy kis sarad…”. De nem érdekelt. A bűnben nincsen „mi lesz, ha…”. Megvolt bennem a kellő elvakultság. Úgy éltem meg, hogy a fenébe is, átjöttem Erdélyből, de itt sem tudok bizonyítani, a jégkorongban sem vagyok elég jó. Rágott az állandó kisebbségi érzés… Akkor úgy döntöttem, majd én megmutatom!

– De kinek?

– Elsősorban a környezetemnek. De főleg az édesapámnak. Ő mindig csak azt hajtogatta, belőlem soha nem lesz semmi, börtönben fogok elrohadni. Szóval voltak víziói… Így utólag, messzemenőkig igaza volt. Beindult, ami beindult, az a hat év pedig elrepült. Fogalmam sincs, hány oldalán égettem azt a bizonyos gyertyát, azt sem tudtam, hány nőm van egyszerre, mindent megkaptam, amit akartam, és ezt elsősorban a pénznek köszönhettem. Önző voltam. De tudtam azt is, hogy az én helyzetemben nem szabad érzelmileg kötődnöm, mert akkor baj lehet… Tudtam, hogy nem szabad szétaprózni magam. De amúgy is mindig olyan kettős érzésem volt a nőkkel. Kezdetnek az anyám lepattant másfél éves koromban. Igaz, hogy sokat sírtam, de ez még nem ok arra, hogy otthagyjanak… Azóta – persze csak részben – ennek a levét iszom. Például itt… De ha nekem egyszer az életben családom lesz, történjen bármi, hogy a gyerekem nem fogom otthagyni, az biztos!

– Szóval nem lehet bízni a nőkben.

– Nem csak a nőkben: senkiben nem lehet bízni.

A teljes cikk a 44. heti, november 2-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.