„Csöppnyi fa, nagy boldogság”

A színésznő már majdnem harmincéves, tudja, merre vezetne az útja, és reméli, hogy a lehetőségek, a feladatok jó irányba terelik majd. Így karácsony táján ajándékokról és értékekről beszélgettünk, többek között sokat érő, ám értéktelen ajándékokról.

– Milyen típusú ajándékozó vagy: utolsó pillanatos vagy keresgélős?

– Gondolkozós. Már október körül megpróbálom kitalálni, mi az, ami a hozzám közel állókat boldoggá tenné – viszont a vásárlást az utolsó pillanatra hagyom.

– Praktikusat vagy személyeset adsz?

– Igyekszem ötvözni a kettőt, de a szüleimnek egyre inkább olyan használati cikkeket veszek, amelyekről látom, hogy „kihalófélben” vannak a lakásukban. Bár tudom, hogy egy turmixgép eléggé fantáziátlan ajándék, ezért adok mellé valami személyeset is. Anyukám a nőies dolgokat szereti, egy szép ékszernek mindig örül. Apukám viszont sokáig megkövetelte az öcsémtől és tőlem is, hogy olyan ajándékot adjunk neki, amit mi magunk készítettünk. Teljesen igaza volt, ha lesz gyerekem, én is rászoktatom erre.

– Miket készítettél ilyenkor?

– Egy időben például montázsokat: újságokból kivágtam mindazt, amit tiszta szívemből neki szerettem volna adni – mondjuk egy csomó autót vagy házat. Volt, hogy fotók köré rajzoltam: kivágtam az alakokat, füvet ragasztottam a lábuk alá, vagy levelekből megkomponáltam melléjük a leányfalusi nyaralónkat. A fantáziánk határtalan, csak sokkal egyszerűbb pénzre váltani a kreativitást. Én még most is szégyellem magam, ha nem ilyen ajándékot adok, ha nem adom bele a szívemet, mert ezekre fogunk igazán emlékezni. A gyerekkori „műveim” ma is kint lógnak a falon vagy a könyvespolcon. Én is szeretem nézegetni őket, és nosztalgiázni kicsit.

– Te mit szeretnél karácsonyra?

– Az az igazság, hogy miközben a szeretteimnek vásárolok, nem bírom ki, hogy magamnak ne vegyem meg azokat a dolgokat, amelyekre rettentően vágyom. De azért a meglepetés is kell! Nagyon szeretek csomagolni: be és ki egyaránt. Arra külön odafigyelek, hogy szép legyen a csomagolópapír, hogy még ráadásként feldíszítsem szaloncukorral, fenyőággal, mintákkal, melyeket máshonnan vágtam ki. Annyira jó, amikor a fa alatt ott sorakoznak az ajándékok, és én elkezdhetem bontani őket! Anyukám egy-egy jó kis ruhadarabbal szokott meglepni. Apukám elképesztő, ő rajzolni szokott a csomagokra, nagyon jó a kézügyessége. Például az ajándék mellé ír nekem egy hosszú levelet, és a borítékra rárajzolja önmagát, engem… Az ő ajándékai mindig alaposan átgondoltak – antikváriumokban, régiségboltokban keresgél, és aztán előáll egy-egy fantasztikus „lelettel”.

– Érdekes, mert az apukák ezt a feladatot előszeretettel passzolják le az anyukáknak.

– Elvált szülők gyermeke vagyok, úgyhogy ebből a szempontból kétoldalról kényeztetnek. Egy ideje viszont karácsonykor együtt ünnepelünk: apukám, anyukám és az öcsém.

– Neked otthon lesz karácsonyfád?

– Igen, van egy kis cserepes fám, a gangon vészeli át a nyarat, ilyenkor pedig „beköltözik” a nappaliba. Előszeretettel vásárolok gyönyörű, de számomra horribilis összegű díszeket – ugyan csak egy-egy darabot évente, de az akkor olyan, hogy eláll tőle a lélegzetem. Ezeket felaggatom a csöpp fára, és repes a szívem.

– A lakást is feldíszíted?

– Szinte mindenhová gyertyát teszek, tálba narancsokat – szeretek hangulatot teremteni. A karácsonyt azért várom különösen, mert ilyenkor lelkiismeret-furdalás nélkül megengedhetem magamnak azt, amit az év háromszázhatvankét napján nem. Délig alszom, egész nap olvasok, édességet eszem – amennyit csak találok –, sétálok, kikapcsolom a telefonomat. Azt érzem, hogy ünnep van, és ez jár nekem.

A teljes cikk a 50. heti, december 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.