Zelinka Ildikó, a szerencse lánya

Ez nem az az örömteli mosoly, amellyel a minap is közölte a Telesportban, hogy nyert a soproni kosárlabdacsapat a nem-is-tudom-milyen kupában; nem is az a sajnálkozó, amellyel ország-világ tudtára adta, hogy kikapott a Mizo-Pécs; és nem is az a protokolláris, amellyel fölvezette, hogy valakivel szerződést kötött az olimpiai bizottság.

Nem, ez a mosoly egészen más. Beragyogja az elhagyott szegletet, ahol ücsörög, be a zord presszót, be az egyébként reménytelenül szürke Szabadság teret. Egyszer valami fogadáson egy asztalhoz keveredtünk. Én, közeledni akarván, viccelődtem vele, mire ő fogta magát, és átült egy másik asztalhoz. Máskor nagyon megdicsértem egy riportja okán, erre udvarias biccentéssel faképnél hagyott. Most viszont csillogó kék szemekkel néz rám, s tesz valami kedves, pajkos megjegyzést. Te jó ég! Mi történt, Zelinka Ildikó?

– Semmi, semmi… – motyogja maga elé, aztán hirtelen széttárja a kezét, és hangot vált. – Legfeljebb annyi, hogy szerelmes vagyok, mint egy nagyágyú!

– Ó, csak ennyi?!

– Nincs is ennél több a világon! Most meg van lepve, ugye?

– Ahhoz képest, hogy magától eddig csak a Real Madrid – Atletic Bilbao végeredményét hallottam, kicsit nagy az ugrás…

– Szeretem a nagy ugrásokat!





– Akkor meg tessék megmondani, hogy kibe szerelmes!

– A férjembe! – és nyitott tenyérrel felteszi két kezét. A balkéz mutatóujján csillogó karikagyűrű.

– És mióta?

– Mióta is? Tulajdonképpen az azt követő nap óta, hogy megismerkedtünk…

– Mert a megismerkedésük napján még…?

– Na, szóval az úgy volt, hogy egy vitorlásversenyt kellett közvetítenem, és a verseny előtti napon be kellett mennem némi egyeztetésre a rendező cég vezetőjéhez. Bementem…

–… és az első pillanatban megállapította, hogy ezzel az alakkal egy percet sem tudna eltölteni!

– De nehogy megírja! Legfeljebb nagyon apró betűkkel… Szóval megállapítottam, hogy egy elkényeztetett, nagyképű alak…

– És ő?

– Ezt még kisebb betűkkel szabad csak: hogy én egy megjátszós csaj vagyok. Ehhez képest másnap valahogyan mindig úgy alakult, hogy arra volt dolgunk, amerre éppen a másik tartózkodott. Harmadnap pedig hazajöttünk, és mindketten kiléptünk egy korábbi kapcsolatból, aztán, amilyen gyorsan csak lehetett, összeházasodtunk. Immár fél éve… És azóta valami egészen új dolog kezdődött az életünkben. Pedig ő sem volt már nagyon fiatal, sajnos, én sem.





 – Kérdezhetek valami csúnyát…?

– Kikérem magamnak, hogy ilyesmit kérdezzen egy magam korú hölgytől! Inkább megmondom: harminchat éves vagyok.

– Akkor nem lehetett az a mindenáron férjhez menni akaró típus…

– Egy ideig nem. Nem érdekelt. Aztán harminc körül észrevettem, elkezdenek aggódni körülöttem, hogy szingli, magyarán vénlány maradok, és ettől én is bepánikoltam kicsit.

A teljes cikk a 8. heti, február 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.