Imádom, de idegesít!

Egyetlen kapcsolatfajta létezik, amelyben csaknem mindent elfogadunk a másiktól. Megbocsátó félmosollyal nyugtázzuk a köztünk lévő különbségeket, a hibákat eltűrjük. A nők jól ismerik a feltételek nélküli szeretet érzését: ez az anya-gyermek viszony.
A párkapcsolat azonban egészen más jellegű. Mire társat választunk, addigra „illik” felnőnünk. Nemcsak testben, hanem lélekben is. Vagyis végre felül kell emelkednünk a bennünk élő gyermeken, és anyáskodó módon sem viszonyulhatunk a választott férfihoz. Nem fogadunk el mindent feltétel nélkül, ám mi sem leszünk tévedhetetlenek.
„Az együttélésben visszatérő hibaként jelentkezik, hogy az adott viszony nem két független, önálló felnőtt ember között alakul ki, hanem a társak szinte gyermeki módon kapaszkodnak egymásba – mondja Csigó Kata klinikai szakpszichológus, párterapeuta. – Hol csak az egyik, hol mindkét fél részéről látni ezt a ragaszkodást. Ők azok, akik mindent együtt csinálnak, vagy ha nem, akkor is folyton egymás »lelki bűvkörében« élnek. Ez rendben van az első szerelmes évben, később azonban problémák forrása lehet. Hiszen, bár minden porcikánkkal igényeljük az együttélést, a másik állandó jelenléte zavaró lehet. Ettől nem szabad megijedni, teljesen egészséges reakció, azt jelzi, hogy szükségünk van külön térre – fizikai, lelki és szellemi értelemben egyaránt.”

Vajon eléggé szeretem őt?
Akik sikerrel megvalósítják ezt a fajta szabad egymás mellett-egymással élést, azoknál is marad jó pár dolog, amin nem tudnak felülemelkedni. Bár úgy érzik, jó kapcsolatban élnek, a másik néhány szokása, viselkedésmódja irritálhatja őket. Ilyenkor teszik fel maguknak a kérdést: szeretem-e őt eléggé? Csigó Kata szerint a szeretet nem azt jelenti, hogy kivétel nélkül mindent kedvelek a partneremben. „A gyerekemmel ellentétben a társam nem a saját testem meghosszabbítása, így természetes, ha nem is minden cselekedetét tudom tolerálni.”

Zsuzsa (34): „A férjem mindig mindent elveszít: a kulcsait, az útlevelét, a szemüvegét… Aztán kétségbeesetten kiabál nekem: hol a kulcsom? Mintha azonnal rohannom kellene segíteni neki. Ráadásul amit lázasan keres, az általában ott van az orra előtt.”

Mindezt lefordítva a mindennapok nyelvére: azért, mert szeretjük a másikat, még idegesíthet minket. Olykor zavar még a jelenléte is, és néha úgy érezzük, menekülnünk kell. Ám ettől még lehet jó a kapcsolatunk. Bennünket is kritizálhat a párunk, sőt, ránk csaphatja az ajtót. Isten ments olyan férfival élni, aki nem talál bennünk kivetnivalót.

Túl magas a léc
Ám az igazi akadályverseny akkor kezdődik, amikor úgy döntünk, összeköltözünk. Ettől kezdve ugyanis nemcsak a másik emberrel fogunk együtt élni, hanem annak tárgyaival, szokásaival is. Ezek egy része kedves lesz számunkra, másik része boszszantó, a harmadik része szinte elviselhetetlen. Ám ne feledjük: hogy milyen arányban, az inkább a mi személyiségünkről árulkodik, semmint a szeretett férfiéról. Hiszen megkérdőjeleződhet-e a másik bogarainak létjogosultsága? Nem. Ő azelőtt is így élt, mielőtt találkozott velünk. Szíve joga.
Ami megkérdőjelezhető, az a mi választásunk, illetve a köztünk lévő kötődés erőssége. Tehát nem érdemes azon gondolkoznunk, miért ilyen ő, és miért nem egészen más (például miért nem olyan, mint mi). Az már inkább kérdés, hogy szeret-e minket eléggé, ha semmit sem változtat szokásain, pedig már együtt élünk. Illetve azon is elmerenghetünk, hogy vajon mi szeretjük-e eléggé őt, ha jottányit sem engedünk a mércénkből. Vagy talán hajlandók vagyunk belekalkulálni az elvárásainkba azt, hogy ő egy másik ember, aki egészen biztosan nem fogja percre ugyanúgy berendezni a napjait, ahogyan mi a miénket.
„Már az összeköltözés gondolatát tekintve is eltérőek a férfi és a nő motívumai” – hívja fel figyelmünket Dr. Dúll Andrea örnyezetpszichológus. – A nők esetében meghatározó a biológiai korlát és a pszichés késztetés a gyerekszülésre, és ennek szerintük a párkapcsolat az alapja.”
Fontos még, hogy a hétköznapok szintjén nem azon robbannak ki vérre menő viták, hogy a másik nehezen hoz döntéseket, nem tiszteli eléggé az egyéniségünket vagy mondjuk túlságosan is irányítani akar minket. A nyílt konfliktusok forrásai ennél sokkal prózaibbak. Nem tart rendet a ruhásszekrényben, földre dobja a zokniját, feleslegesen folyatja a vizet…

Ildikó (40): „Két kicsi gyermekünk van. Nekem természetes, hogy ha például kifogyott a bébitörlőkendő, kidobom a csomagolását, és odakészítek egy teli csomaggal a pelenkázó közelébe. A férjem teljes lelki nyugalommal otthagyja az üres csomagot, ahogyan a felbontott tápszeres dobozt is. Készségesen segít a háztartásban, de mindent csak félig végez el, nekem pedig azzal megy az időm, hogy befejezzem ezeket.”

A teljes cikket a Nők Lapja Évszakok áprilisi számában olvashatja el.