Pszt! Babák születtek!

Szűcs Edit jelmeztervező kisfia, Ámon, és Szabó T. Anna költőnő második gyermeke, Palika azóta világra jöttek. Csak Bombera Krisztina kislánya, Nóra várat még magára. Őt majd a nyuszi hozza.

“De jó nektek!” sóhajt Kriszta, a babájukat ringató, mosolygós anyukák láttán. Pedig ő az egyetlen, aki nyugodtan eheti meg a túrótortáját. A másik két nő fél kézzel, ügyetlenül kénytelen behabzsolni, miközben a másikkal nyöszörgő csecsemőjét nyugtatgatja. Ők Kriszta pocakját nézik ugyanilyen sóvárogva, mondván, de szívesen átélnék még egyszer a csodát!

Edit: – Csoda volt, bizony. Álmomban sem hittem volna, hogy ekkora élmény lesz. A baba pontosan a kitűzött időben jelentkezett. Mi a párommal a szülőszoba előtt összekapaszkodtunk, aztán már el sem engedtük egymást. Fantasztikus volt, ahogy állt a fejem mellett, engem nézett, rám figyelt, és erőt adott. Akár egy közös meditációs gyakorlat. Az utolsó fájásnál, a néma csöndben nem tudtam eldönteni, ki nyöszörög, ő vagy én. Az volt a legszebb pillanat.





 Anna: – Én attól féltem, hogy a második szülés már nem lesz olyan megrendítő, mint az első. Szerencsére megismétlődött a csoda. Palika szépen, rendben, pár óra alatt világra kéredzkedett, aztán csak feküdtünk egymás mellett, tudomást sem véve a körülöttünk lévő nyüzsgésről, mintha egy láthatatlan burokban lennénk. Azt hiszem, ez a gyönyörű pillanat rejlik minden baba-mama kapcsolat mélyén. Erre Gábris, a négyéves nagyfiam döbbentett rá, amikor megállt Palika kiságya mellett, egy ideig nézte a testvérkéjét, majd kijelentette: „A baba azt hiszi, hogy örökké élünk!”

– Én is ennyi idős voltam, amikor a húgom született, de ha jól emlékszem, én ki akartam dobni az ablakon.

Kriszta: – Attól félek, Márk is hasonló gondolatokat forgat a fejében, pedig a testvére még meg sem született. Nagyon érzékeny kis kölyök, és mióta tudja, hogy a hasamban egy másik baba van, iszonyú féltékeny rá. Mióta itt vagytok, már századszor mondja, hogy „félsz a babától”, és folyton az ölembe mászik. Sokszor puszilgatja, simogatja ugyan a pocakomat, de az a gyanúnk, hogy ez nem Nórának szól, hanem nekünk. Látja, hogy elolvadunk tőle. Eléggé tanácstalan vagyok, nem erre számítottam. Én annak idején alig vártam a kistestvéremet. Igaz, köztünk nem kettő, hanem nyolc év különbség volt… Arra gondoltam, talán én vetítem ki a szorongásomat a gyerekre. Annyira más ez a terhesség. Nórika sokkal nyugtalanabb, izgő-mozgó baba, nekem meg itt van Márk, fáradtabb vagyok.





Anna: – Mi úgy csináltuk, hogy a baba hozzon ajándékot Gábrisnak. Egy doboz legót. Ezzel sikerült egy ideig lekötni a figyelmét, később pedig az apja mindent megtett, hogy ne érezze elhanyagolva magát. Teljesen apás lett, holott előtte nagyon ragaszkodott hozzám. Nem mondom, hogy nem fáj, ha rám szól, „mama, te menj ki”, de örülök, amikor látom, az apja ölében ül, és együtt számítógépeznek. Múltkor odament a babához, megcsavarta a fülét, és így szólt hozzá: „Palika, mondok egy mesét. Egyszer volt, pont hu…”

Edit: – Én is alig vártam, hogy Ámont érdekelni kezdje a világ. Eleinte a távolba nézett, a szelleme messze járt. Az első hetek elmúltával azonban sokkal inkább figyelni kezdett, és kapcsolatot igyekezett teremteni velünk. Azóta minden nap örömünnep. Boldogok vagyunk attól, ahogy felfedez bennünket. Az apukája sem akar kimaradni semmiből. Szépen megkereste magának azokat a baba körüli elfoglaltságokat, amelyeket meg tud csinálni. Ő az ügyeletes büfiztető.

A teljes cikk a 15. heti, április 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.