,,Gyerek nélkül zene sincs…”

A hét témája a Nők Lapjában: Anyák. Fiatalon vagy éretten? Jókor! Anya. Tizenhét évesen ugyanúgy, mint negyvenévesen. Kinél gondosan megtervezve, kinél belülről hajtva. De létezik „túl korán” vagy „túl későn”? Lehet ebben „hibázni”? Talán, ha a zsebünkben lapulna az „érettségmérő berendezésünk” Ami megmondaná, mikor van itt az idő. De nem lapul. Van viszont karrier, ösztön, félelem, biztonság, társadalmi elvárás, családi „hagyomány” És a végén egy új Élet. Meg egy Anya. Tizenhét évesen ugyanúgy, mint negyvenévesen. További cikkek a témához: • “Nem késtünk el a családalapítással” » • Tyúkanyó – tizenhét évesen » • A szülőséget tanulni kell! » Az összeállítást készítették: Dobray Sarolta, Fejős Éva, Kertész Gábor

Feltéve, ha ennek a vékonyka lánynak – akit történetesen Horgas Eszternek hívnak – a nagymamája és az anyukája (majd később a húga is) a nagykorúsággal együtt megülte a lagzit, és gyereket szült…

– Nálunk ez már tradíció – mosolyog. – Mire tizenkilenc lettem, bizony, összenéztek a család nőtagjai: mi lesz ezzel a lánnyal? Ráadásul állandóan azt hallottam Anyukámtól, aki tizenkilenc évesen szült engem, hogy nincs is annál nagyszerűbb dolog, mint fiatalon anyává válni. Így hát szinte „öreglányként”, húszévesen álltam az oltár elé. Huszonhárom évesen pedig megszültem Annát… Nézegettem néha az esküvői képeket: annyira kislány voltam még! De abban a pillanatban, ahogy elkezdett növekedni bennem a lányom, átfordult minden. Nő lettem… Nagybetűs. Közben azt is jópofa volt megélni, hogy sokan nem nézték ki belőlem, hogy már Anya vagyok. A kisebbik, nyolcéves lányomnál, Lilinél pedig éppen az ellenkezőjét éltem meg óriási örömként. Például nem néznek ki a szülői értekezletről… – nevet. – Mindenki a karriert hozza fel ilyenkor. Hogy hogyan lehet a kettőt együtt. Valóban, a Zeneakadémián a szívükhöz kaptak, mikor Annával terhes lettem. De én azt mondom – és ez nálam be is igazolódott – hogy, egy Nőnek akkor kell szülnie, amikor érettnek érzi rá magát. Mikor már iszonyatosan vágyakozik utána. Persze az elején vannak nehézségek, a pályája szempontjából fenntartásokkal kezelik az embert, de hosszú távon nézve tökéletes volt az időzítés… Minden szempontból. Egyrészt fantasztikus megélni, hogy van egy nagylányom, aki a legjobb barátnőm is egyben. Másrészt most már sokkal nehezebb lenne egy pici babával, hiszen jövök, megyek, utazom, játszom megállás nélkül. Igaz, ez sem zár ki semmit… – elgondolkodik. – Ha úgy esne, akkor az lenne a fontos. Hiszem, úgy kell élni, hogy az ember belülre hallgat. Így van ez a művészetben is.

Én amúgy is egy rendkívül ösztönös valaki vagyok, ha nem muszáj, nem tervezek, nem számolgatok. Hagyom, hogy az érzéseim vezessenek. Az anyai ösztönnél pedig nem létezik erősebb. Fizikálisan pedig igenis érezni a különbséget: percre ugyanannyi ideig tartott mindkét szülésem, mégis, az elsőt sokkal könnyedébben viseltem. Másképp éli meg az ember azt a fizikai fájdalmat huszonhárom évesen, mint harminc esztendősen.

Huszonéves koromban is sokat hívtak külföldre. Élni, dolgozni. Rengeteg lehetőség… Akkor az egy nagy döntés volt. Maradtam, férjhez mentem. Jól tettem. Mert tudom, annak, hogy végül mégis kijutottam, hogy egyre többet játszom, hogy kinyílt a világ, most van itt az ideje. Most értem meg rá. Művészileg… Nem maradtam le semmiről. Én nem kottafejeket játszom, hanem állapotokat. És ehhez rengeteg tapasztalatra van szükség. Hogy mi a legerősebb mind közül? Talán a szülés maga. Az egy olyan metafizikus csoda, hatalmas kiváltság, minden fájdalmával együtt, amiért elmondhatatlanul hálásak lehetünk, mi Nők, hogy megadatott nekünk. És az áldott állapot… Az a kilenc hónap, amikor kinevelsz a testedben egy embert. Ez mind-mind kijön hangok formájában. Ezek olyan fantasztikus élmények, csodák, amelyek nélkül nincs Zene, nincs fuvolázás, nincs élet, nincs semmi…

A témáról bővebben a Nők Lapja május 3-án megjelenő 18-as számában olvashatsz!