Barabás Éva: „Meg kellene oldanom a magánéletemet is”

Ez négy éve történt. Azóta drukkolok neki, hogy vidéki lévén, gyökeret tudjon ereszteni Budapesten. Ami sikerült is. Néhány év alatt nemcsak az első lakását vette meg, ennél jóval többre vitte: nemrégiben felkínálták neki a Fókusz című televíziós műsor vezetését.

Felhívom, hogy ebből az alkalomból gratuláljak, és megbeszéljünk egy interjút. Nagyon örül neki, és azonnal meghív magához teára. Biztos szép helyen lakik, gondolom, mert arra a kérdésre, hogyan találok oda, azt válaszolja: kövessem a mókusok nyomát! A következő napokban azonban kétszer is módosítja az időpontot, és rendkívül zaklatottnak tűnik a hangja. Rossz előérzetem van: aligha fogom én látni azokat a mókusokat…

Végül a Hattyú-ház kávézójában futunk össze. Előbb érek oda, az ablakból nézem, ahogy Évi átkel a zebrán. Alig ismerem meg. A derűs, mosolygós szemű lány helyett egy gondterhelt nő közeledik.

– Mi a baj?

– Az éjjel megjött a kedvesem, idáig lelkiztünk… – és már mondja is, ami a szívét nyomja, én pedig előre félek, hogy ebből egy szót sem írhatok le. Pedig ennek lenne igazán értelme. Nyíltan beszélni egy egyedülálló, fiatal nő problémáiról, küzdelmeiről önmagával, a múltjával, a szerelmeivel.

– Eszedbe ne jusson! – olvas a gondolataimban. – Emlékszem, a nyáron csak megemlítettem egy újságírónak, hogy a párommal másfél éve találkoztam, és azóta megyünk kéz a kézben egy irányban, és másnap már az összes lap ezen csámcsogott.





– Magad emésztő típus vagy?

– Igen. „Itt ülök csillámló sziklafalon” – ha már a költővel szólunk –, és rágom magam. Csak mostanában, a szakmámnak köszönhetően tanultam meg kibeszélni magamból a dolgokat. De továbbra is azok a biztos döntéseim, amelyeket a naplómmal együtt hozok. Amit leírok, az kikristályosodik előttem.

– Akkor most sokat fogsz írni… Tudod, hogy bárki megirigyelne? Gondolj csak bele: dongnak körülötted a férfiak, és most még ez a mesés állás is!

– Ne is mondd! A minap az jutott eszembe, ha most pár száz évvel ezelőtt lennénk, vajon a közösség milyen tagjának számítanék. Nincs gyereke, nem tudjuk, ki a társa, hasznos ember ez egyáltalán?

– Nehéz ma nőnek lenni. Már van munkahelyünk, de még mindig nem tisztázott a szerepünk a társadalomban.





– Igen. Vagyis… Én tudom, mi a szerepem: szeretetfelelős vagyok. Emlékszem, hatodikban egy délután egyedül voltam otthon. Kristálytisztán előttem van, amint ott ülök, és azon gondolkozom, hogy ha felnövök, és gyereket szülök, nem tudok majd többé odafigyelni a többiekre. Vagy a gyerekem sínyli meg, hogy folyton a mások bajaival törődöm. Már akkor is legszívesebben mindenkit a szárnyam alá vettem volna. Tudod, hogy ünnepeltük húsvétkor anyu szülinapját? Úgy, hogy a keresztgyerekeimtől a barátaimon át a szomszéd hétéves fiáig mindenkit meghívtam az Operettszínház A Szépség és a Szörnyeteg című előadására. Csonka Pici – akivel a Reggeliben találkoztunk – szerzett rá jegyeket. Csak megemlítettem, hogy szívesen megnézném, amint gyertyatartót játszik, és ő nem felejtkezett el róla. Az előadás gyönyörű volt. Anyu könnyezett, hogy negyven éve nem járt színházban Pesten. Bőrdíszműves a szakmája, nyolc éven át szebbnél szebb ruhákat tervezett nekem meg a húgomnak az iskolai farsangokra, és most nem győzött áradozni az ötletes jelmezek láttán. Én meg közben arra gondoltam: el kellene hoznom az egész SOS Gyermekfalut. Hogy ők is lássák ezt a csodát!

A teljes cikk a 19. heti, május 10-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.