„Isteni” srácok Budapesten

Épp ezért úgy határoztak, újabb csúcsokra törnek: elkészítették a második lemezüket, és világ körüli turnéra indultak. Az „isteni” srácok a napokban Budapesten is megmutatták, hogy nekik aztán szorult hang a torkukba. De mielőtt nekikezdtek volna pop-opera stílusban beragyogni a májusi éjszakát, a koncert előtt fél órával az öltözőjükben még arra is szakítottak időt, hogy bemutatkozzanak a Nők Lapja olvasóinak.

A történet

Az Il Divo kitalálói „vettek” négy különböző temperamentumú, remek hangú fiút, „összerázták” őket, mint egy koktélt, és egy nagyon erős, sajátos ízű „ital” formájában fel is kínálják nekünk. És hogy kik az „összetevők”? David Miller, az amerikai tenor eddig több mint negyven opera és musical főszerepét játszotta világszerte, fellépett a milánói Scalában is. A francia Sebastien Izambard tehetséges dalszerző, kiválóan játszik gitáron, zongorán és még Johnny Holiday is felfigyelt rá. Carlos Marin, a spanyol bariton, aki Montserrat Caballé mesteriskolájában is tanult, hazájában az operakritikusok kedvence. A svájci Urs Buhler hard rockkal kezdte, zeneakadémiát végzett, majd az utóbbi években a Holland Operában énekelt. A formáció célja, hogy kibékítsék a klasszikus és a könnyűzene közti ellentétet, és hogy dalaikkal a lélegzetünket is elállítsák.

– Mit gondoltok, a ti zenétek, a pop-opera miért olyan népszerű manapság? Romantikát, szenvedélyt hoz a hétköznapjainkba?
 

David: Tény, hogy ez a zene maga a varázslat, és látjuk, hogy az egész világon vonzza a közönséget. Ez nem is pop, nem is opera – szenvedély, és szenvedélyre mindenkinek szüksége van az élethez.

Carlos: Ezenkívül az emberek keresik az új melódiákat, egy új hangzásvilág mindig megragadja őket – akár a rap, a hip-hop vagy az opera műfajából.


– Idén titeket ért a megtiszteltetés, hogy a futball-világbajnokság hivatalos dalát elénekeljétek – Tony Braxtonnal kiegészülve. Szeretitek a focit?

Sebastien: Én nagy futballdrukker voltam, amíg mi voltunk a legjobbak. (Nevet.) Emlékszem, Párizsban hatalmas buli volt, amikor 1998-ban hazatért a győztes csapat, akkor én is ott ugráltam az utcán örömömben. De persze most is nagyon szorítok a mieinknek, és főleg Zidane-nak, aki talán utoljára lép pályára ezekben a hetekben – és remélem, a döntőben újra rúghat majd két gólt, ahogy 1998-ban.

Urs: Az lesz kifejezetten izgalmas, amikor majd Sebastiennal együtt nézzük, ahogy a franciák a svájciakkal játszanak – hiszen ő francia, én pedig svájci vagyok. Remélem, nem oszlik fel az Il Divo a kilencvenedik perc végére…

– Úgy érzem, igen ritkán tudtok, mondjuk, focimeccset nézni a családotok körében. Milyen gyakran mentek haza, hiszen négyen a világ négy pontjáról jöttetek?

David: Nagyon ritkán, mivel heti hét napból hatot dolgozunk, egy nap pedig szinte semmire sem elég – főleg arra nem, hogy én például egy európai turnéállomásról hazautazzak Amerikába. Ezért a szabadidőnkben inkább igyekszünk pihenni, aludni. Egyébként a legközelebbi szabadnapunk december 24-én lesz, ha jól emlékszem, bár ezt elég nehéz eltéveszteni.

– Az alváson kívül nincs is más hobbitok?

Carlos: Nekem a nők!





– Te vagy a legnagyobb nőcsábász a csapatban?

Carlos: Neeem, dehogy…

– Ki a legnagyobb dumás közületek?

Urs: David.

– Ez igaz?

David: (Csendben bólogat.)

– Hogyhogy?

David: (Némán vonogatja a vállát.)

– Ühüm, látom, tényleg nagyon beszédes vagy.

David (Nevet.): Amerikai vagyok, nálunk mindenkinek nagy a szája, szerelmesek vagyunk a saját hangunkba.

– Ki a legviccesebb?

Carlos: Mindannyiunknak van humorérzéke…

Urs: Nem, nekem nincs.

Carlos: Jó, de te viccesen nézel ki.

David: Ha nem tudnánk ugratni egymást, nem is menne ilyen jól a közös munka.

– Ki a legbulizósabb közületek?

Carlos: Talán én, de alapvetően nagyon félénkek, visszahúzódóak vagyunk mind…

A teljes cikk a 23. heti, június 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.