Ábrahám Edit és Angyal András: Szombat esti lázban égünk

Játék a műsor, a tánc, a Szombat esti láz… Szombaton este, legalábbis úgy látom, valami egészen bravúrosat produkálnak táncpartnerével, Angyal Andrással, ennek dacára kiesnek a versengésből. Eddig is minden fordulóban kiesett egy-egy pár. Kis rezignált keserűség, ami kell egy ilyesfajta tévéműsorba manapság, aztán persze mindenki jó arcot vág, mosolyog, sok sikert kíván, mert, ugye, a játék megy tovább. Most azonban ez mintha más lenne. A külsőség ugyanaz, csak a felszín mögött mintha valami mély, igaz dráma sejlene fel.

Vasárnap reggel felhívom, hogy pontosítsuk a beszélgetés időpontját. Hangja furcsa, kicsit fakó, de közben igyekszik határozottnak tűnni. Talán éppen dühönghetett vagy sírhatott? Próbálok vicces lenni, de fennakadok komolyságán, szomorúságán. Igen, igen, ő úgy vágott neki a táncversenynek, hogy ez számára csak egy tét nélküli, felelőtlen kiruccanás, aminek majd, ha arra kerül sor, könnyedén int pát, aztán, no lám, most, hogy kiestek, kiderült, idővel sokkal többé vált. Versennyé, megmérettetéssé, szenvedéllyé, életének egy fontos darabjává, és fájón barátkozik meg a búcsú gondolatával. Találkozzunk tehát délután négykor. És jön persze András is, a társa.

Vasárnap délután pedig, amint megjelenik a kávéház előtt fehér mellényben, fehér ingben és farmerben, valósággal elbűvöl. Nagyon nem ilyenre számítottam. Évekkel ezelőtt valami zajos buliban ismerkedtünk meg. Emlékeim szerint kimért volt, visszafogott és decens. Két udvarias mondatot válthattunk talán, hogy nagyon örvendünk, aztán sodródtunk tovább. Amolyan igazi méltóságteljes, még mindig nagyon szép úriasszonynak tűnt, aki imponál, tiszteletet ébreszt, de túl van már a bohóságok, frivol játszadozások korszakán. És most egyszer csak látok egy szomorúságában is pajkos tekintetű, kedves, inkább kislányosnak tűnő, gyönyörű hölgyet. Tiltakozom is: ez így igazán „nem ér”. Mindenki más öregszik, kopik, csúnyul az idők multával, ő meg szépül és fiatalodik…

– A tánc teszi… – mondja kacér mosollyal.





– Ugyan! Táncoltam már én is, de csak rondább lettem és nyúzottabb…

– Mert nem úgy csinálta!

– Ez biztos, tényleg nem úgy csináltam…

– Mindent beleadva, szenvedélyesen, teljesen átélve…

– Mélységesen csodálom is ezért! Amikor azt tapasztalom, hogy a hamvas ifjúságból kilépve rendre elgyávulunk, bujkálunk, igyekszünk mindenen kicsit kívül maradni, akkor önnek van ekkora hite, bátorsága, belső szabadsága…

– Lehet, hogy ez hiba is, sok keserűség, csalódás forrása, de én úgy látszik, nem tudok másként semmit sem csinálni. Vagy teljes odaadással, maximalista módon, és akkor beledöglök, ha nem úgy sikerül, ahogyan szeretném, vagy sehogy sem. Előfordul persze, hogy kényszerből, ímmel-ámmal teszek valamit, de sok köszönet nincs is benne.

– Amikor felvetődött, hogy vegyen részt a műsorban, és rivalizáljon huszonvalahány éves gyönyörű lányokkal…

– … amikor én már kétszer-huszonvalahány is elmúltam, és nem vagyok gyönyörű…

– … ez mondjuk nem igaz, mert igenis, legnagyobb döbbenetemre, mutatós hölgyből rövid idő, néhány hét alatt gyönyörű nővé vált…

– Akkor ezt teszi a tánc…





– Természetes volt, hogy vállalja? Immár évek óta az ország egyik legismertebb, legnépszerűbb színésznője a Barátok közt révén, nem tartott attól, hogy túlontúl sokat kockáztat egy esetleges kudarccal?

– Ahogy életem bizonyos szakaszaiban mindentől féltem, és mindentől óvakodtam, úgy most már inkább vonzanak a kihívások, az erőpróbák. Érdekel, hogy milyen is vagyok valójában, mit tudok, mire lehetek képes. Ez később, anyókaként egy karosszékben ülve nem derülhet majd ki. Tehát spuri!

– Mondja, hogyan lehet, hogy egy annyira talpraesett ember, olyan kivételesen nagy színésznő, mint Ön, csak ilyen későn kezd érvényesülni a pályán?

– Nekem az életem soha nem alakult igazán szabályosan. Ami másnak könnyen jött, azért nekem sokszorosan meg kellett dolgoznom és szenvednem, de igaz ugyanez fordítva is, könnyen jutottam olyanhoz, ami másnak esetleg nem adatott meg… Ami pedig a kérdést illeti: nekem mindig is az volt a legfontosabb, hogy anya lehessek, és amikor megszületett a fiam, az nekem betöltötte az életemet. Minél jobb anya szerettem volna lenni, mellette nem voltak különösebb színészi ambícióim… Amikor felnőtt, kezdett önmaga megállni a lábán, akkor lett ismét fontos a pálya…

A teljes cikk a 24. heti, június 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.