Meddig tûrjem, hogy megaláz a párom?

 Csigó Kata pszichológussal ezekről a kérdésekről beszélgettünk.

– Kata, nemrég mesélte egy barátnőm, hogy őrülten beleszeretett valakibe, akiről tudta, hogy nem kifejezetten hűséges típus. Ez a lány korábban képtelen lett volna elviselni a szerelmi háromszögeket – most pedig szinte belenyugodott abba, hogy a partnerének rajta kívül van valakije, s hogy nem kezeli őt egyenrangú félként, mint a korábbi barátja. Miként változhat meg valaki ennyire, miért hagyja, hogy megalázó helyzetekbe kerüljön?

– Hasonló problémával keresett meg engem is egy olvasó. Leírta, hogy a férje másik városban kapott munkát, elköltöztek a szülővárosukból, az idegen helyen ő senkit sem ismert, nem talált állást, és hamarosan gyerekük született. A levélíró azóta is otthon van a gyerekkel, aki már hamarosan iskolába megy. A férjének barátnője van, és az asszony azt kérdezte tőlem: normális-e, hogy amikor a férje közölte vele, a barátnője szeretné elvinni az ő közös gyereküket nyaralni, ezt nem engedte meg?

– Tehát azt nem kérdőjelezte meg, hogy normális-e, hogy ilyen háromszög alakult ki.

– Nyilván minden kívülálló ezt kérdezné, de ő már elveszítette azt a képességet, hogy megítélése szerint mi a jó neki. Mindannyian kerülhetünk hasonló helyzetbe, ha bizonytalan a kapcsolatunk, ha egyre kevesebb visszajelzést kapunk, hiszen így felőrlődhetnek azok az energiatartalékaink, amelyek segítségével meg tudnánk szabni, hol a határ. A kiszolgáltatottság, a másiktól való erős függés – akár anyagilag, akár érzelmileg – szintén hozzájárulhat a helyzet kialakulásához. A levélíró elvesztette a lába alól a talajt, egyedül maradt a gyerekével, és egyre inkább elbizonytalanodott mindenben. Elveszítette az önállóságát, az egyes dolgokban való „biztos tudását”.

– Nemrég olvastam egy hírt: egy német kislány tizennégy évesen összekapott valamin a szüleivel, és befogadást kért az iskolája portásától. A férfi tíz éven át bújtatta őt ugyanabban a faluban, ahol a lány családja élt, a kislányt pedig eltűntnek nyilvánították az eredménytelen keresés után. A lány bármikor hazamehetett volna, de nem tette, csak szenvedett, s hosszú évek múltán osztotta csak meg történetét egy falubelivel, és így került haza.

– Ez a szélsőséges történet is azt példázza, hogy teljesen elveszíthetjük azokat a képességeinket, hogy egy súlyos helyzetből szabaduljunk – még akkor is, ha szabadulni akarunk belőle. A problémás időszakban a gondolataink is átformálódhatnak. A beszélgetés elején említett levélírónak is azt javasolnám, próbálja felidézni, hogy korábban, évekkel ezelőtt mit szeretett volna, hogyan képzelte a párkapcsolatát, mit várt tőle – és mikor jött el az a pont, amikor már elveszítette ezeket a vágyait? Idézze maga elé a néhány évvel korábbi önmagát, és gondoljon vissza arra, hogy akkor mit gondolt a kapcsolatáról! Így tudna reálisan szembenézni a mostani helyzettel, s megérezhetné, hogy számára mi lenne a jó döntés, s hogyan lenne elégedett az életével.

– Mégis, hogyan juthat el odáig valaki, hogy teljesen félredobja a korábbi elképzeléseit, és egészen elfeledkezik a saját, egészséges érdekeiről?

– Ilyen töréseket okozhat a kiszolgáltatottságon kívül az elköltözés, a védett családi házból való kiröppenés, de sok nőnél a törés a szülés után következik be, amikor otthon marad a babával, és a férjétől, családjától nem kap segítséget, a párja nem segíti sem érzelmileg, sem anyagilag. A nő ilyenkor nem érzi biztonságban magát. Egyébként ez számos összetevőn múlik: például van-e megtakarított pénze, amikor elmegy szülési szabadságra, rábízhatja-e valakire időnként a babát, tud-e néha találkozni azokkal, akikkel korábban sok időt töltött együtt (a barátnőivel, kollégáival)? A levél, amelyet említettem, arról árulkodik, hogy írója már eljutott odáig: teljesen eltűri, hogy a férjének barátnője van, s számos kompromisszumot hozott, mert azt gondolja magáról, hogy egymagában „életképtelen” lenne, s nem tudná eltartani a gyermekét, valamint saját magát. Nem meri kimondani, hogy ezt a kapcsolatot nem folytatja tovább, még akkor sem, ha valahol mélyen nagyon-nagyon szenved, megalázottnak érzi magát. Az is igaz, hogy nem mindenkinél tudatosul, milyen folyamat zajlik a háttérben, tehát nem mindenki méri fel, hogy kezd belecsúszni a megalázott szerepkörbe.

– Milyen figyelmeztető jelek lehetnek?

– A nyugtalan éjszakák, az alvászavarok arra utalhatnak, hogy nehézség van az életünkben, amellyel szembe kellene néznünk. Az is figyelmeztető jel, ha valaki üresnek, örömtelennek érzi magát, s érzékeli, hogy valamilyen hiány van az életében. Ha valaki ezeket a „tüneteket” tapasztalja, idézze fel, hogy öt-tíz évvel ezelőtt mit gondolt arról, miként szeretne majd élni. Nézze meg, hogy ehhez képest hogyan él, és ha hiányérzete van, vagy másként alakult az élete, mint amire vágyott, ne a körülményeket vagy a párját hibáztassa, inkább gondolja át, mi módon változtathatna, hogy boldogabban éljen.

– Talán egy új kapcsolatban könnyebben megküzdhetünk az érdekeinkért, mintha egy régin próbálnánk változtatni, nem?

– Azt nevezzük megküzdésnek, ha valaki erőfeszítéseket tesz azért, hogy egy helyzet megváltozzon. Jó, ha valaki elkezd küzdeni az átalakulásért, és nem csupán hárít, vagy tehetetlenségbe menekül. A küzdés során döntéseket hozunk, „kinézünk” a helyzetünkből, és próbálunk alakítani azon, amivel nem vagyunk elégedettek. Egy új kapcsolatba sokkal könnyebb új működésmódokat behozni, de a régi kapcsolaton is lehet változtatni, ha nem vonulunk vissza a csigaházunkba, hanem a küzdelmet választjuk. Ha ez nem jár sikerrel, akkor érdemes elgondolkodni azon, látunk-e még esélyt a kapcsolat megmentésére, vagy inkább ki kellene szállni belőle.

(Csigó Katának a katalin.csigo@sanomabp.hu e-mail címre írhattok.)