Óvodát renovált a két anyuka

Tűzön-vízen keresztül…

Az édesanyák Siófokon várnak ránk. A falu, Nagyberény, ide húsz kilométer. Nem hiszek a szememnek. Ők lennének azok? Két csinos, fiatal nő, derűsen cseverészve a gyorsétterem teraszán.

– Csak nem ti csempéztetek és fugáztatok az ovi mosdójában?

– Miért olyan hihetetlen? Tímea elolvasott egy könyvet a csempézésről, rólam pedig kiderült, hogy van türelmem a mozaikrakáshoz – villantja rám mosolyát a szőke Tünde.

– Kozmetikus és fugázó – nyugodtan kiírhatná a házuk kapujára – kuncog a barátnője.

– Tímea se véletlenül olyan profi a férfimunkákban, az eredeti foglalkozása gépészmérnök – köti az orrunkra Tünde. Aztán már kérdezni se kell őket, egymás szavába vágva mesélik a történetüket…





Először is képzeljek el egy óvodai mosdót, ahol a csempék tisztíthatatlanok, a falak málladoznak, a válaszparavánok düledeznek, a gyerekek vécéülőke híján a kerámián ülnek, a papír madzagon lóg, tükör nincs, a pohártartó félig megadta magát a gravitációnak. Nem lehangoló?

– De, az – bólintok beleegyezően, és saját óvodai élményeimre gondolok. Csakhogy azóta eltelt negyven év!

– Hát nem érdemlik meg azok a gyerekek, itt, a huszonegyedik század elején, hogy valamivel kulturáltabb körülmények között nőjenek fel? – kérdezi felhevülten Tímea, és cigarettára gyújt. – Elhatároztuk, hogy összefogunk, és megszüntetjük ezt az áldatlan állapotot.

És elkezdődött a kálvária…

Az ám, csakhogy a két lelkes édesanya már az első lépésnél falba ütközött. Szentpéteri László polgármester ugyan helyeslően bólogatott tervük hallatán, és országos pályázatok nézegetésére buzdította őket, ám amikor rátaláltak a megfelelőre, és szükség lett volna az önerőre, az üres községi kincstárra hivatkozva mégis cserbenhagyta őket.





– Önálló település vagyunk, az állami normatívák nem fedezik a kiadásainkat – szabadkozik a polgármester, amikor felkeressük. – Legfeljebb néhány ezer forintot lett volna módomban felkínálni, de mit segített volna az?
Nem merek Tündére nézni, mert történetesen tudom, hogy a vízszűrő fejekre a család utolsó tízezresét ráköltötte.

– Azt pedig megjósoltam volna – folytatja a polgármester –, hogy az embereket nem lesz könnyű megmozdítani. A munkanélküliség errefelé magasabb az országos átlagnál, mindenki fásult, zárkózott. Mit tehetünk? – tárja szét a kezét.

A vezető óvónő, Szabó Lászlóné ugyan meglepődött – ilyen szülői kezdeményezésre még nem volt példa a faluban! –, de amennyire módjában állt, támogatta őket. Ez az összeg azonban csak néhány apróságra volt elég.
Hogyan tovább? – törték a fejüket kétségbeesetten a barátnők. Kézenfekvőnek tűnt, hogy bevonják a többi szülőt, és az ő adományaikból hozzák rendbe az elhanyagolt helyiséget.





Másnap a Pillangó Óvoda előterében megjelent egy tetején kilyukasztott kalapdoboz. Délutánra azonban eltűnt, mert a vezető óvó néni attól tartott, „ha annak a sok pénznek lába kelne, még a végén őt vádolnák a szülők!” Pedig nem volt abban még egy lyukas garas se, hat nap után is csak néhány ezres árválkodott az irodán. A szülők közönye végképp nem fért a mi mamáink fejébe.

– Az én falumban az ilyen hozzáállást nem ismerik – hitetlenkedik Tímea. – A
Vajdaságból települtünk át néhány éve, ott nem fordult elő, hogy a falu bármilyen kis dologban ne fogott volna össze. Nekünk, gyerekeknek jól felszerelt sportpályánk volt, és minden évben újabb fákat ültettünk az iskola köré. A falu közösen medencét épített, egymást követték a rendezvények…

– Én se ezt láttam otthon – rázza a fejét rosszallóan Tünde. – Egy Zirc melletti községben nőttem fel, ahol a lakosság felerészben sváb. A faluszépítés a vérükben van, és természetesen mi is követtük őket. Itt nem győzök háborogni azon, hogy mindenki csak a maga gesztenyéjét sütögeti…

A teljes cikk a július 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható!

További cikkek az e heti Nők Lapjában: • Romantikázzunk Onyutha Judittal! » • Szervét Tibor: “A fiam tette helyre az életemet” » • Lángoló vörös a szenvedélyt… » • Gyógyít, szépít Vénusz istennő virága »  • Aki rózsát küldött Sophia Lorennek »